2015. július 19., vasárnap

Álmodtam 2. rész

Várkonyi tanár úr már akkor tudta, hogy összejövetel lesz nálam, amikor még csak érlelődött bennem a gondolat. Tulajdonképpen meg sem lepődtem, amikor felhívott és közölte, természetesen jön, de lehet, hogy kicsit késni fog, ugyanis el kell szaladnia a Főiskolára, mert van egy harmadikos vizsga, amit meg akar nézni. Van ott valaki, akit okvetlenül látni akar. Már a felvételin kinézte magának, azóta szemmel tartja.












Tomanek viszont azért hívott, hogy lemondja a meghívást. Kimérten mentegetőzik; hogy nem szokott társaságba járni, mert jobban szereti a magányt, meg különben sem valami szórakoztató ember. De végül mégiscsak megígéri, hogy eljön.

Fehér Miklós érkezik elsőnek. 

Magával hozza elmaradhatatlan mappáját, ami alig kisebb, mint ő maga, két centi híján leér a földre.
 - Mindig szerettem volna tudni, mi van ebben a mappában.
 -  Gyere, megmutatom - mondja Apóka és kinyitja. Egy padot látok a Pesti Színházban.
  Ez mi?
 - A Közjáték Vichyben. Én terveztem a díszletet. Egyetlen padon játszódott az előadás. Minden nap, amikor próba volt, ott ültem a nézőtéren. 
- Miért?
- Mert a díszlettervezőnek az a dolga, hogy a legoptimálisabb teret biztosítsa a játszó színészek számára. Bármikor, bármi előfordulhat, amiről nekem tudnom kell, és azonnal reagálnom kell rá. Persze előfordul néha-néha, hogy pár percre elbóbiskolok, de szeretek részt venni az alkotás folyamatában. Milyen dolog lenne, ha csak napok múlva tudnám meg, hogy valami gond van a díszlettel? Mint például…- vesz elő egy másik díszlettervet látod ezeket a házakat? 
A sanda bohóc-ban nem fértek el takarásban és nehezen lehetett velük változni. Azonnal lefűrészeltettem belőlük, újrafestették, és gond nélkül lehetett tovább próbálni - mondja az elmaradhatatlan cigarettával a szájában, amivel minduntalan lehamuzza magát, de persze nem vesz róla tudomást. 
– Megnézed a többi rajzot is? Szeretnék egyszer egy kiállítást. Talán közöset a feleségemmel. Nem csak a terveim, de a festményeim is itt vannak. Tudod, véletlenül kerültem erre a pályára, valaha rajztanár voltam, és az fáj kicsit…, vagy nagyon, hogy soha nem hívtak meg tanítani a Képzőre. Írtam pár novellát is, ha van kedved, olvasd el őket - mondja, és közben mosolyog. Újabb cigire gyújt, és persze, hogy a hamu folyton a pocakjára hullik, miközben körbesétál a kertben.


Somogyvári Rudolf, a Rudi, ahogy mindenki emlegeti, mint mindig, fitten és ruganyosan előttem terem mint egy igazi lovag, kezet csókol, és én egészen elpirulok, ahogy a szemembe nézve bókol. Van benne némi frivolság, egy csipetnyi szexualitás, rengeteg báj, szellemesség és magától értetődő férfiasság.
 – Honnan ez az erő, ami magából árad, drága Rudi?
 – Ó, ez nagyon egyszerű, kamillateát iszom minden reggel - mondja huncutul.
Elhiggyem neki?











A sors és az álom iróniája folytán Bulla Elma és Sulyok Mária taxija szinte egy időben kanyarodik a ház elé. Ezt a pillanatot nagyon szerettem volna elkerülni, mert nem igazán kedvelik egymást, hogy finoman fogalmazzak. Mária sokatmondó pillantása, de gyanítom, hogy inkább az én zavarom láttán, Elmuska megmenti a helyzetet, azzal a szókimondó őszinteséggel, ami annyira jellemző rá.

- Látom, az lesz a legjobb, ha először gyorsan elszaladok a WC-re - mondja fátyolos hangján az örök szent Johanna, majd mosolyogva távozik.


Sulyok Mária, mint afféle nagyasszony, botjára támaszkodva körbehordozza tekintetét és megállapítja, hogy hűvös van. Nem lepődök meg, hiszen ő mindig fázik. 




Már előkészítettem számára egy sálat meg egy takarót az egyik székre, mert az egyébként kellemesen meleg, kora nyári estén, a kertben nem tudom a hőmérsékletet szabályozni. Persze, ha Básti befutna, neki biztosan melege lenne, és milyen jól tudnának azon vitatkozni, hogy meleg van-e vagy hideg, mint a Pesti Színház társalgójában minden áldott este, amikor együtt játszanak.




Szatyika, a pontosság és megbízhatóság mintaképe kézzel varrott cipőben, méretre csináltatott hibátlan öltönyben, nyakkendőben, szemében érdeklődő csillogással meghajol, természetesen kezet csókol, majd átadja felesége, Liza üdvözletét. 
Megállapítja, hogy milyen szép helyen vagyunk, és ha nincs ellene kifogásom, szívesen körülnézne. Távozóban összetalálkozik Miklós bácsival.
-  Parancsolj, kérlek! - mondja finom cigarettáját felé nyújtva. Miközben mindketten rágyújtanak, elsétálnak megnézni a képeinket. Műértők egymás között. Sőt, Szatyika gyűjtő is, nem is akármilyen. Akárcsak Várkonyi tanár úr, aki egyelőre még a színészhallgatókat szakérti a Főiskolán.









Hárman érkeznek. Pontosabban négyen, mert Bagó is velük jön. Ruttkai Éva libben elém. Ahogy gyönyörű vörös haján átsüt a nap, olyan, mint egy angyal. Karján kosár, finomságokat hoz, pogácsát, kalácsot, gyümölcsöt.

- A mama küldi mondja, és megölel. Finom illata van, az érintése pedig olyan, mintha bársonyba, selyembe burkolna. Mindenkihez van egy kedves szava, megtelik vele a kert. Úgy érzem, mostantól semmi rossz nem történhet, de ha mégis, egyszerűen előveszi pálcáját és egy pillanat alatt helyrevarázsol mindent. 








Mögötte ballag Zoltán, a Latinovits.


Vajon milyen hangulatban, milyen állapotban van ma, faggatom a látványt. Picit aggódom, mert ha bal lábbal kelt fel, az élő fába is képes belekötni, de ha minden rendben, lenyűgözően szellemes, kellemes tud lenni.

-  Megnézném a házat - mondja morcosan, és már megy is.



- Minden rendben lesz – hallom Marika néni hangját a hátam mögül.
Kicsit fáradt, tegnap egész éjjel forgatott, nemrég kelt fel, de jókedvű. Adjunk neki egy kis időt! 
Te meg add ide légy szíves a kardigánodat, úgy látom, lóg rajta az egyik gomb, gyorsan felvarrom. 
- De Marika néni, nem azért jöttél, hogy rendbe tedd a ruhatáramat! 
- Tudod, hogy nem hagyom így, úgyis megcsinálom. Mindjárt visszajövök, csak Évának odaviszem a stóláját, mert az árnyékban már hűvös lehet. Nehogy megfázzon. 

Figyelem, ahogy szeretettel, cseppet sem tolakodva ráteszi a sugárzó tünemény vállára a leheletfinom, melengető sálat. Éva hálás mosollyal tudomásul veszi a törődést, ami egész életét végigkíséri. Marika néni időtlen idők óta az öltöztetőnője, titkai tudója és őrzője. Szatyi feleségének, Lizának a testvére. A színháztól ő sem tudott szabadulni, akárcsak húga és imádatának tárgya; Éva. Minden gondolatával, mozdulatával őt szolgálja.

Én is  figyelmet, gondoskodást, szeretet kaptam tőle Főiskolás koromban. Harmadévesként egy nagyon hosszúra sikerült előadásban, térdig érő, fűzős cipőben volt szerencsém játszani, amit az előadás végén csak hosszas kínlódás után tudtam magamról lefejteni. Már akkor sem voltam az a fajta, aki villámgyorsan átöltözik, és öt perc múlva azt is elfelejti, merre van a színház. Általában nem rohanok, szeretek molyolni. Mondtam is Marika néninek: menjen csak nyugodtan, ha végeztem, bezárom az öltözőt. De nem ment.

- Hogy mehettem volna? Nem hagyhatom magára a színészeimet. Én voltam az öltöztetőd, az én feladatom pedig az, hogy mire megérkezel, tisztán, vasalva várjanak a ruháid, a cipőid, minden holmid elő legyen készítve, az asztalodon úgy sorakozzanak a festékeid, ahogy te szereted.  Tudom, hogy te szeretsz teát iszogatni az előadás alatt, hát természetes, hogy mire megérkezel, az is vár már rád. A próbaidőszak közben kitapasztalom, mikor kell a segítség, és mikor van arra szükség, hogy egyedül legyetek. Nem lehet gond, mert nektek ki kell menni színpadra, és jónak kell lenni. Szeretni, sírni, nevetni, meghalni, ki tudja, mi mindent kell megélnetek esténként. Látom ám, mennyire megterhelő mindez, és néha hosszú idő kell, mire vissza tudtok térni az életbe. Ezért segítem levetni a jelmezt, mikor vége van az előadásnak, és adom rád a kabátot is miután elkészültél. Ez a dolgom. Aztán elrakom a ruhákat, kalapot, kesztyűt, a játszós ékszert, a sminkjeidet. Az öltözőből nekem kell kimenni utoljára.  

Nem nagyon bonyolult, csak odafigyelés és szeretet kell hozzá. 


Ezekkel a szavakkal Marika néni gyengéden, de határozottan megfoszt kedvenc piros kardigánomtól, amin valóban lóg az egyik gomb. Hálás tekintettel nézek utána.

Megnyugodva látom, hogy Manci macskánk is megoldottnak tekinti a Bagó névre hallgató, fekete puli okozta traumát, ugyanis durcásan éppen elhelyezkedik a cseresznyefán, két ág találkozásának mélyedésében.

Ebben a pillanatban fut be Kaszás Attila, akinek azonnal a nyakába ugrom. Régen nem találkoztunk, már nagyon hiányzott.  Napsugaras lesz a lelkem, mint mindig, amikor látom, vagy rá gondolok. Hosszan öleljük egymást.

-  Hoztam jó kis házi pálinkát, gyere, kapjunk be belőle egy pohárkával -  és nevet, úgy, ahogy csak ő tud.
- Nórika drága, ne mozdulj, hozok neked is! Már a kezünkben is van a pohár, és már koccintunk is.
- Jaaj, de jóóó, hogy ííígy együtt vagyuuuunk! mondja Nórika, és nevetünk mindhárman. Mamóka, Rádiós és Süni.














- Nnnaaa, Téni is megjött Beával! Ezek össze vannak nőve, vagy mi? – kérdezi Nórika komiszul.

Azért jó lehet nekik - komolyodik el. Keserves dolog ám a magány! Kihozza a rosszabbik énjét az embernek. Sokszor gondolok arra, vajon akkor is ilyen egyedül érezném magam, ha a lányommal nem romlik el a viszonyunk? Ugye meglep, hogy van gyerekem, sőt, unokáim is vannak, de egy ideje nem beszélek róluk. Pedig mennyit nyaraltunk együtt a Balatonnál, míg kicsik voltak! De nem tudom megbocsátani, hogy az unokáim lemondtak az állampolgárságukról. Értem én, hogy az apjuk német, és ők már ott születtek, de félig mégiscsak magyarok. Miért kell azt megtagadni? Annyira el tudok keseredni, hogy néha csak ülök otthon, és semmihez nincs kedvem. Csak úgy vagyok, és örülök, hogy legalább a cicám, Micóka szerez nekem kellemes perceket. Persze játszani imádok. Míg csak mozgok, érezni akarom a közönség szeretetét, azt, hogy egy poénomon felnevet ezer ember. De sokszor nagyon magam alatt vagyok. És annyi nyavalya kínoz! Nem is bírom a gyógyszereim nélkül. Ha tudnád, hogy a hátam mennyire tud fájni! Úgy érzem, mintha egy kést állítottak volna bele.

Azzal felhajtja a második pohár tartalmát, és csatlakozik a többiekhez.


A korpulens Páger Antal, illetve ahogy mindenki hívja, Téni érkezik. Oldalán felesége, az évtizedek óta elmaradhatatlan árnyék, Bea néni, aki olyan, mint egy tollpihe. A valaha gyönyörű, most is légies balerina olyan vékonyka lábakon áll hites ura mellett, attól félek menten eltörik, ahogy rálép.















Észrevétlenül közöttünk terem Tomanek Nándor.


Udvariasan megköszöni az invitálást, épp csak üdvözli a többieket, majd csöndesen, kissé morózusan letelepszik egy székre, amin úgy ül, mint aki nincs is itt.















Bezzeg Benkő Gyula bácsit mindenki hallja, ahogy befut. Vadászni volt tegnap is, mint mindig, amikor csak teheti. A tavalyi fokhagymás kolbászból hozott egy jókora darabot, pár perc múlva pedig egy fa tálon már sorakoznak is a katonák. Ropogós, frissen sült kenyéren terpeszkednek az ínycsiklandozó vadkolbász karikák.
- Hogy mindannyian egyformán illatosak legyünk - mondja nevetve Gyula bácsi. 

Elmuska átszellemült arccal falatozik. 
- Nem tehetek róla, nagyon szeretem a hasamat. Emlékeztek, amikor egyszer annyira nem bírtam magammal, hogy megettem ebédre egy nagy tányér bablevest és öt buktát? 
- Igen. Aztán egész este járkáltál az öltözőben, meg a folyosón és még a szokottnál is jobban tördelted a kezedet kezdés előtt - nevet Éva.
- Én soha nem tudtam előadás előtt enni - jegyzi meg Mária, miközben jéghideg pillantást vet Elmuskára.

-  Vigyázzon Mária, mert ha így néz, megfagyva potyognak le a madarak a fáról! - érkezik meg Várkonyi tanár úr.

-  Maguk aztán kitartóan nem szeretik egymást még mindig, ahogy így elnézem. 
- Ezen igazán nem kell meglepődni - nevet Éva.
Emlékszel, amikor úgy próbáltál meg igazságos lenni, hogy mindkettőjüknek ugyanolyan díjat adtál évad végén? Az sem segített. Ők már csak ilyenek, és ilyenek is maradnak. Na, mi volt a Főiskolán?
- Elhozom gyakorlatra a srácot, hadd szokja a levegőt. Tehetséges gyerek, jó kiállású, ami manapság ritka. Láttam egy lányt is, akiben ott szunnyad a nő, de most még hamvas, ártatlan és imádnivaló. A jövő héten jönnek is már próbát nézni. ... 








Folyt. köv. 

Részlet a víg-szín-házon-belül című könyvemből.

A felhasznált fotók a Vígszínházból és családi archívumokból származnak. 


2015. július 11., szombat

Egy év-egy élet



 Alföldi Róbert, Hullan Zsuzsa, Csobot Adél, Mihályfi Balázs, Fehér Balázs Benő 

Bő esztendeje, egy csendes délután a hintaszékben ringatózva a frissiben virágba borult természetben gyönyörködtem, miközben tejeskávét kortyolgattam. Idilli helyzet, jól esett fürdőzni benne. Sajnos nem tartott sokáig, mert hirtelen megszólalt a telefon. Nagyot sóhajtottam, az ismeretlen szám láttán pedig átfutott az agyamon: most van az, hogy egyáltalán nincs kedvem beszélni senkivel. Biztosan valami biztosítós ember szeretne meggyőzni, hogy gondoljak öreg napjaimra, vagy egy ügynök akar rám sózni valamit.  Na jó, hamar lerázom; megnyomtam a gombot. 


A hívónak csak a keresztnevét értettem. Udvariasan érdeklődött, tudnánk-e pár szót váltani. Fiatal hangja frissen csengett, az volt az érzésem, hogy egyfolytában mosolyog, miközben beszél. Munka ügyben keresett, néhány mondatban azonnal ecsetelte is, miről lenne szó. Amikor elhangzott a színdarab címe, nagyot nevettem. Nincsenek véletlenek!- tolult számra a közhely, ugyanis két nappal korábban akadtam egy filmre, amit száz éve láttam már, de mivel a gyakran előforduló úgymegnéznékegyjófilmet vírus ismét megtámadott, hagytam magam legyőzni. Úgy látszik a gondolatok erős áramlásban voltak, fújták maguk előtt a régi feldolgozást azzal a céllal: Nézd csak meg Zsuzsa, nemsokára közöd lesz hozzá!



Most, egy évvel később, megint mellettem gőzölög a bögrében a tejeskávé, és amikor nem jutnak eszembe a megfelelő szavak, az esőtől felfrissült kertet bámulom, miközben alig hiszem el, hogy ennek az előadásnak az első születésnapját ünnepeljük már. Hetvenszer -70!- játszottuk az elmúlt esztendőben. 


Boldog és büszke vagyok, hogy a részese lehetek. Miért? Sok oka van, de most csak egyet emelnék ki. Nagyon sokszor hallottam már azt a dalt, ami az első felvonást zárja. Minden alkalommal úgy érzem nekem szól, hozzám beszél minden sora, mégpedig arról mennyire fontos, hogy én, ÉN vagyok, és minden körülmények között úgy kell élnem, hogy önazonos legyek. Mindig! 


Hát ez vagyok én, 
Így vagyok én,
Munkám csak játék.
Csak megvegyék rám a jegyet, 
S tetszem, vagy elmennek.
De máskor, aki vagyok, az szeretnék lenni,
Mért nem lehet erre tekintettel lenni?
Nincs semmim sem, ha nem élhetek, ahogy én akarok. 
Én mért vagyok én? 
Nem tudhatom, ezzel kell élnem.
Ez nem választás.
Nem leszek más.
Így kaptam mindent.
Ha tilos úgy szeretni, ahogy én szeretek,
És ha mások írják elő hogyan éljek...
Nem! 
Nincs mitől félj, szégyen nélkül állj ki, hogy én vagyok én! 
Nem!  
Elnézést sem kérek azért, mert így születtem.
Te gyűlölsz csak, mert én vagyok én.
Hát nyald ki a seggem!
Mert egy, csak egy életed van ne add másnak!
Egy! 
Hát ne feküdj le az elvárásnak!
Már nem tehetsz mást,
Állj ki és ordítsd, hogy
Ez vagyok én! 

Aki látta az előadást, tudja: mikor, hol, kitől hallja ezt a dalt, de kérem, most egy kicsit felejtse el, és hallja meg a szavakat! 

Madárkáink

Aki szeretné kimondani ezeket a  mondatokat, tegye! Az iskolában, a főnökének, a feleségének, a férjének, a társának, a szüleinek... ahol csak akarja!
Mert egy életed van, ne add másnak! Csak egyetlen esélyt kaptál, ne pazarold arra, hogy mások elvárásának megfelelően élj! Légy önmagad! Úgy gondolom, vagyis inkább érzem: számon fogják rajtunk kérni. 

Boldog születésnapot Az Őrült Nők Ketrecének! Nekünk.



  



       

2015. május 31., vasárnap

Álmodtam 1. rész








Egy óriási asztalt. Kereket.

Tudom, hogy nem túl eredeti ötlet, Artúr király már jóval előttem kitalálta a lovagjai számára, de az álmai alakulásába nem szólhat bele az ember. Jó, akkor mondjuk, hogy az asztalt nem én álmodtam, csak a szereplőket, akik köré ülnek. Ez sem igaz, mert léteztek. Illetve léteznek, ugyanis nem lehet múlt időben beszélni róluk.


Álmomban meghívtam magamhoz a csodált, tisztelt, el nem feledhető, rég, vagy soha nem látott kollégáimat. Őket, akiknek a lába nyomába lépek minden nap, amikor a deszkát koptatom, a folyosón lépkedek, vagy az öltözőben készülődök. Sóhajaik, gondolatuk, örömük, bánatuk, sikereik és bukásaik energiái ott laknak a falak között. Abban a színházban, amelyik több mit húsz esztendeje az én játszóhelyem is immár. Ugyanabba a tükörbe nézve sminkeltem magam például a Chioggiai csetepaté-ban, amelyik Ruttkai Éva arcát mutatta oly sokszor, Tábori Nórika cipőjében roptam az Össztánc-ban, Kaszás Attila hangját hallom, ahányszor meglátom A padlás díszletét, amit egy kicsi, de annál jelentékenyebb díszlettervező, Fehér Miklós álmodott meg, és ha valakit enni látok a színpadon, vagy fütyülni hallok az épületben, azonnal eszembe jut, milyen hangon osztaná ki Sulyok Mária, ha ugyan egy jól célzott ütést meg nem eresztene a botjával. ...

Folyt. köv.

Részlet a víg-szín-házon-belül című könyvemből.

A fotó a Vígszínház archívumából származik. 

2015. május 17., vasárnap

ÖSSZTÁNC ANNO 4.


2009-ben az utolsó Össztáncon, talán mert a közönség is méltó módon szeretett volna búcsút venni tőlünk, fantasztikus élményben volt részünk. Mindig nagy sikerünk volt, de azon a napon az egész nézőtér felállva tapsolt. Olyan ovációval ünnepelt bennünket a közönség, hogy mindannyian meghatódtunk egy kicsit. Azt hiszem helyesebb, ha azt mondom, hogy én nagyon. 


De a vendégjátékok alkalmával gyakran volt ilyen élményben részünk. 


Prágát nem lehet elfelejteni, hiszen varázslatos a város, és gyönyörű a színház, ahol egykor a Don Giovanni ősbemutatóját maga Mozart vezényelte. Meglepődve láttam, hogy a hagyománynak fittyet hányva, nem bordó, hanem kék színbe öltöztették a nézőteret. 

Brnóban a próbán lettem figyelmes Harkányi Bandi kellék bőröndjén ékeskedő matricára, amin a felirat az hirdette, néhai tulajdonosa is járt valamikor Brnóban.

Dublinban Szent Patrik napkor voltunk. Hatalmas tömeg vonult jókedvűen, maskarába öltözve,  a városon keresztülórákon át. Óriási élmény volt. 


Ahogy az is felejthetetlen emlék, mikor előadás után  egy zsúfolásig megtelt, füstös, tradicionális kocsmában hajnalig roptuk az autentikus ír népzenére. 


Akkor ittam először Guinness-t, 


és életem egyik legfinomabb levesét ettem abban a tengerparti kisvendéglőben, ahova véletlenül keveredtünk. Kiderült: James Joyce törzshelyén jártunk. 


Tizenöt év Össztánc. Köszönet mindenkinek, aki dolgozott benne, érte. 

Sajnos vannak veszteségeink. Néhány kollégától örökre búcsúznunk kellett.

Imre Zoltán



A koreográfusunk csupa szív ember volt, aki a fáradt, elcsigázott társaságot a  leghihetetlenebb helyzetben és a legváratlanabb módon volt képes megnevettetni, új energiával feltölteni. Teli volt hittel, lelkesedéssel. Olyan volt, mint a dinamit, erős, robbanékony, elsöprő energiájú. Nem lehetett nem a hatása alá kerülni, és nem lehetett nem imádni. Hihetetlen szakmai tudás, eredetiség és mély, empatikus szeretet jellemezte.
Sipos András, vagyis Sipi. 



Mély érzésű, sebzett lelkű ember volt, aki fanyar, ironikus humorával palástolta fájdalmát. Képes volt a legrosszabb dolgokból is viccet csinálni, az elviselhetetlent pedig úgy humorba csomagolni, hogy a könnyeim csorogtak a nevetéstől.Több képben is partnerek voltunk, midig őt választottam, ha szabad volt a vásár.


Elment Móray Ernő, aki a fényeket álmodta meg, és Várszegi Miklós, lányaim édesapja, aki a hangzásvilágot. 

Marton László, a rendezőnk azt mondta, arra gondolt 1994-ben, ezzel az előadással megnyitjuk az újjáépített színházat, aztán egy évadon át játszunk belőle még párat. Tizenöt év lett belőle, kétszázharminchét előadás.

Ha megengedik egy személyes emlékkel búcsúznék a régi Össztánctól.  
Amikor 1994-ben próbáltunk, a munkához az is hozzátartozott, hogy a jelmeztervezőnk, Jánoskúti Márta segítségével megkeressük minden figurához a megfelelő ruhát. Jelmezeink kilencven százaléka a jelmeztárból származik, ami azt jelenti, hogy egy régi előadásban valaki már viselte őket. Azt hiszem, nem tudnék kedvencet választani az enyémek közül, mindegyiket szeretem; vagy azért, mert ronda, vagy azért, mert csinos. A sikktelen kék kosztüm éppúgy a szívemhez nőtt, mint a dögös piros. A Coca Cola-s jelenetben van egy sárga-fehér ruhám és egy ugyan ilyen színű magas sarkú topánkám, szintén a jelmeztárból. Általában nem könnyű rám cipőt találni, mert kicsi a lábam, ez viszont olyan, mintha nekem készült volna. Minden előadáson úgy bújok bele, hogy arra gondolok, jó úton járok, mert jó a lábnyom, amibe lépek. 


A cipőm ugyanis Tábori Nórikáé volt valamikor.


2015. Az Össztánc újra műsoron. Gondolták volna? 


fotó: Szkárossy Zsuzsa

2015. május 12., kedd

ÖSSZTÁNC ANNO 3.



Nem fogják elhinni.



Az utolsó előadás napjáig negyven gyermek született. Ebből hét unoka. Hihetetlen. Magam is hozzájárultam a tekintélyes számhoz egy lánnyal. 

Hogy hány gyerekszereplő öregedett ki ez idő alatt az előadásból, pontosan nem tudom. De amilyen tempóban nőttek, úgy gondolom maximum két évig lehetett az előadásban egy-egy pár. A legelső kislány és kisfiú ma már talán boldog szülő maga is, hiszen manapság harminc év körüliek lehetnek.


Ilyenek voltunk 21 éve.
Úgy vélem az Össztánc varázslatos előadás. Ami viszont a színfalak mögött zajlik, az egészen rendkívüli. Van ugyanis egy nagyon bonyolult, kaotikusnak látszó, mégis óriási rendben zajló, kulisszák mögötti életünk, ami annyira speciális, hogy mióta színházi levegőt szívok, még csak hasonlóval sem találkoztam.



Vannak előadások, ahol nagyon gyorsan, percek alatt kell átöltözni, ruhát, cipőt váltani, másik frizurát csinálni, parókát cserélni. Ezt hívjuk gyorsöltözésnek. Néha nem csak öltözni kell, hanem tetőtől talpig, kívül-belül mássá válni. Esetenként szó szerint értendő a tetőtől talpig átöltözés, ugyanis minden lekerül az adott színészről. Minden. Egy-egy előadásban általában néhány szereplőnek van egyszer-kétszer gyorsöltözése, ha egyáltalán van.

Nem így az Össztáncban!


A két felvonás alatt tíz képben láthatnak bennünket, más-más korban, más-más karakterként, más-más jelmezben. Van, hogy húsz ember megy ki egyszerre a színpadról és pár perc múlva mindenkinek vissza kell jönni, teljesen átöltözve.


Az előadásban tizenegy nő, tizenkét férfi és két gyerek játszik. Nyolc alkalommal gyorsöltözünk, mégpedig nem kényelmes, öltözői körülmények között, hanem a színfalak mögött, miközben mellettünk mozgatják, forgatják a díszletet, teherautó tolat, székek, bicikli, babakocsi, tolókocsi, számtalan kellékek, bútor, tárgy változtatja a helyét. És mindez meglehetősen szűk helyen zajlik. 

A díszlet hátulról

Amikor valaki átöltözött, szalad és beáll arra a helyre, ahonnan legközelebb a színpadra lép. Előfordul, hogy a fodrász menet közben fejezi be a frizurát, vagy a gomb egy pillanattal előbb záródik, hogy a színészt a néző meglátja. Rontani nem lehet, ugyanis nincs idő a javításra. Mindennek klappolni kell. 
Mindig pontosan abban a sorrendben kell felvennem a ruhákat,  a cipőt. Össze kell hangolni az öltözést, a haj megcsinálását, a paróka cserét, hogy egyetlen pillanat se vesszen kárba, mert akkor lekésem.  

Mondok egy példát. Az előző jelenetben játszó ezüst színű ruha és a fekete cipő már lekerült rólam, fehérneműben állok a két négyzetméteres öltöző fülkében. A sárga ruhába nem tudok belebújni, ha a cipő a lábamon van, mert a tüll alsószoknyát felhasíthatja a sarka, tehát először a ruhát kell felvennem. Hátul cipzáros, az öltöztetőm felhúzza. Az övet a kezembe adja, elöl összecsatolom. Leülök, és miközben a cipőt felveszem, úgy fordulok, hogy a fodrász hozzáférjen a hajamhoz, ki tudja szedni belőle a kontyot- és hajpántot rögzítő csatokat, majd beletűzze a virágot. Eközben veszem fel a cipőt, cserélem ki fülemben a klipszet. Húsz másodperc. Kész vagyok. Már csak szaladnom kell a táncjárásba, útközben magamhoz venni az elemlámpát és ellenőrizni, hogy biztosan benn van-e a rejtett zsebemben a sörnyitó és a stampedlis pohár, amik a jelenet fontos kellékei. Ha ügyesek voltunk, van annyi időm, hogy sóhajtsak egyet, mielőtt belépek a színpadra.    


Izgalmas, eseményekkel teli élet van ám a színfalak mögött, miközben önök a színpadon zajló előadást nézik. Ha valami, hát az Össztánc megérné hogy megmutassuk "hátulról” is. 



A ruhák és kellékek várakoznak.


Az előadás kezdésére hihetetlen precizitással elő van készítve minden. Az öltöztetők, fodrászok, kellékesek, bútorosok mindent úgy és arra a helyre tesznek, ahogy és ahol szükségünk lesz rá az előadás folyamán. 

 Személyes kellékeim.

Kezdésre katonás rendben sorakoznak a kosztümök, a hajak, a személyes kellékek. 

A lista, aminek alapján az öltöztetőnőm előkészíti mindazt, amire az előadás alatt szükségem van.



Az olajozottság és a sok-sok év dacára vannak olyan helyzetek, amikre nem lehet felkészülni. Az egyik ilyen szituáció az volt, amikor Enikő megsérült a darab elején, a legelső képben. Nem tudom egészen pontosan mi történt, csak arra eszméltem, hogy nincs a színpadon, és amikor kipillantottam takarásba, az ügyelőpult előtt láttam a földön fekve. Azonnal láttam, hogy baj van.

Kellékek az ügyelőpultnál

Mire az első képnek vége lett, az orvos már ott térdelt mellette, nem kis közlekedési akadályt képezve az ajtónyíláson kifelé hömpölygő, rohanni szándékozó színészek előtt. Miközben öltöztünk, az információ villám sebesen eljutott mindenkihez: az orvos ragaszkodott hozzá, hogy Enci mozdulatlanul fekve várja meg a mentőt,  mert a reccsenés, amit hallott és a fájdalom, amit érzett, aggodalomra adott okot. Okvetlenül be kell vinni a kórházba, mondta. Na, ez olyan helyzet, amire nem lehet felkészülni. De mit lehet ilyenkor tenni? 

Azt az utasítás kaptuk, hogy az előadás megy tovább, meg kell oldani a váratlan helyzetet. Nem volt idő pánikba esni, amint átöltöztünk, mentünk is be a következő jelenetre, kíváncsian várva, vajon mi lesz; a második képben van ugyanis Enikőnek és a fiúknak a tangója. Mint tudjuk az élet nagy rendező, és ez most is bebizonyosodott. Johanna bent volt aznap este, és mivel Enikő szerepét néhány alkalommal már játszotta, kézenfekvő volt a megoldás, hogy ő folytatja az estét. 

Egészen biztos vagyok benne, hogy akik aznap este láttak bennünket, semmit nem vettek abból észre, milyen lázas szervezés, rohangálás, stratégiai megbeszélés zajlott a színfalak mögött. Mintegy varázsütésre előkerült Johanna kivasalt ruhája, cipője, és néhány perccel később, végszóra, mintha mi sem történt volna, elkezdődött a tangó.
A történet dupla happy enddel zárult. Szerencsére Enikőnek nem lett komoly baja, és a nézőknek sem kellett csalódottan hazamenniük, mert félbeszakadt az előadás.

Annak az estének az izgalma élénken él bennem. Több mint ezer ember ült a nézőtéren, nem lehetett nekik csalódást okozni. Azért jöttek, hogy lássanak bennünket, és semmit nem érzékelhettek a színfalak mögött zajló eseményekből.  

A színház az a hely, ahol az előadás és a néző áll mindenek felett áll. 










2015. május 4., hétfő

EMLÉKEZEM



A Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskola táncművészeti tagozata 40 éves lett. Ebből az alaklomból, vasárnap egy gálaest keretében régi növendékek tisztelegtek az intézmény előtt. Én ezzel az írással fejeztem ki köszönetemet, hogy ebbe az iskolába járhattam.
  



Emlékszem, amikor 40 éve mikor megérkeztem a felvételire, nagyon meglepődtem, milyen sokan jelentkeztek a tánc tagozatra.
Emlékszem Végvári Zsuzsa nénire, aki kegyetlenül megtekergetett, majd lehetetlennek tűnő dolgokat kért, amiket végül mégis csak meg tudtam csinálni.

Emlékszem, késő este ért véget a megpróbáltatás és nagyon aggódtam amiatt, nem jelent-e majd túl nagy hátrányt a megítélésemkor, hogy a műveltségi tesztben nem tudtam arra a kérdésre válaszolni, mi az a rovátka, ugyanis soha nem hallottam előzőleg ezt a szót.

Emlékszem, miközben késő éjszaka autóztunk hazafelé Fejér megyei falumba, végiggondoltam mindent, ami aznap történt velem, és mire megérkeztünk, tudtam, ebbe az iskolába szeretnék járni.

Emlékszem, nem kaptam kollégiumi elhelyezést, de egy távoli rokon befogadott az egyik szobájába, albérlőnek.

Emlékszem, reggelente egy órát gyalogoltam a Liszt teremig, ahol a szakmai óráink voltak. Útközben mindig bementem egy kis közértbe, vettem egy kefírt 1.50-ért és egy kiflit 40 fillérért. Ez volt a reggelim minden nap. Ennyire futotta.



Emlékszem, a balett teremben parketta volt és olajkályha, az öltözőben pedig hideg. A rúdnál középen álltam, két olyan lány között, akik nem szerettek. Kicsi voltam, nagyon magányos, és amikor senki nem látott, sokszor sírtam.



Emlékszem, egy reggel nagyon fáradtan álltam a rúdnak támaszkodva, és miközben Márta néni valakinek magyarázott, nem tudtam elnyomni egy ásítást. Nagyon fontos gondolatot kaptam cserébe.



„ Légy szíves akkor is figyelj, amikor másnak magyarázok, mert lehet, hogy abból tanulsz a legtöbbet. Ha azért vagy itt, mert fejlődni akarsz, légy itt százszázalékosan, ha nem, inkább menj haza.”
Megfogadtam az intelmeit, és attól kezdve még nagyobb koncentrációval dolgoztam.
Emlékszem, nem mindenki szeretett emiatt.
Emlékszem, mennyire megviselt, amikor az első rostán kiestek néhányan. Kiváltképp egy lányra emlékszem, akit szintén Zsuzsának hívtak. Ő nagyon sírt.



Emlékszem, a vizsgákon fehér harisnyában és rövid ujjú, kék színű egyen dresszben kellett lenni. Az iskola köttette nekünk, méretre készült, emlékszem, nem volt benne varrás, de nem szerettem, durva anyaga volt, dörgölt és szorított.



Emlékszem, egy nap a fiúk kijelentették, hogy akinek a súlya 50 kiló fölött van, azt nem emelik. Hetényi tanár úr pedig úgy kezdte az órákat, hogy minden pozícióban 50 relevét csináltatott velünk.



Emlékszem, mennyire szerettem azt a délszláv vehemenciát, amivel Vidákovics tanár úr a néptáncot tanította. Különösen a kólót imádtam, meg az üveges táncot. Emlékszem ez utóbbi alól az egyik lány felmentést kapott, mert sehogy sem állt meg a fején az üveg.
Emlékszem, amikor a Liszt teremből átköltözhettünk a színház balett termébe, a reggeli óráink után ott maradtam, és néztem a nagyok gyakorlatát.

Emlékszem, a régi teremben nem volt ablak, sem balettszőnyeg, voltak viszont oszlopok, az ajtónyílással szemben volt a tükör, amiben remekül lehetett látni Márta nénit, Dórát, Bretust, Prepeliczayt, Zarnóczayt, Hetényit, Lovast, Solymost és a többiek közül kilógó, lelkes, kicsit furcsa Cicát.

Emlékszem, mennyire szerettem volna közéjük tartozni.

Emlékszem egy átlagos pénteki balett órára, amikor a tükörben láttam, milyen szépre sikerült a fouette ugrás. Aztán az érkezéskor hallottam egy furcsa hangot, egy reccsenést, ami úgy hangzott, mintha a lábam és a padló között eltörtek volna egy vastag száraz ágat. A fájdalomra is emlékszem, ami a bokámtól az agyamig hasított, mint egy éles szamuráj kard. Emlékszem, a padlón ültem, bal lábamat a kezemben dajkáltam, mint egy kisbabát, rettegtem, nehogy hozzáérjen valaki, és éreztem, hogy baj van. Mivel nem tudtam felállni, a fiúk gólya viszi a fiát-ban kivittek az öltözőbe, föltettek az asztalra, én pedig letekertem lüktető lábamról az időközben rákerült vizes törülközőt.  Amikor megláttam buci méretűre dagadt, sötétkék színű bokámat, tudtam, hogy nagyon nagy a baj. Mindez a negyedik évben történt, és amíg az osztály a koncertvizsgára készült, én két hónapon keresztül gipszben bicegve arra vártam, hogy leteljen a kényszerpihenőm.

Emlékszem, három hét alatt kellett használhatóvá varázsolni az alig mozgó, a csonkolástól jelentősen megrövidült boka szalagjaimat, újra felépíteni elsorvadt izmaimat. Eleinte a járás is fájdalmas volt, abba pedig nem is mertem belegondolni, hogyan fogok féltalpra állni, ugrani, forogni, spiccelni.
Emlékszem, amikor a nagy napon, 1979. június 10-én a Pécsi Nemzeti Színház színpadán táncoltam a többiekkel együtt, azt éreztem, megérte küzdeni. Egy totálisan vert helyzetből győztesként kerültem ki.



Színházi előadást is Pécsett láttam először. Operett volt, de hogy mi, arra már nem emlékszem. 14 éves voltam, elsős növendéke az iskolának, két év múlva pedig már aktív résztvevője voltam több produkciónak.
Emlékszem a Cigányszerelemre, táncoltunk benne.  A pincében öltöztünk, fekete parókám volt, az anyukám sem ismert meg benne, és emlékszem, amikor először kellett kisminkelnem magam, majdnem húsz percbe telt, mire szimmetrikusra meg tudtam rajzolni a számat.
Emlékszem, statisztáltam a Lohengrin-ben, amelynek próbái alatt egymásba szerelmesedtünk a fess baritonistával, aki után a fél város epekedett akkoriban.
Emlékszem, a Peer Gynt-ben a manók táncára, Holl Istvánra, és arra, milyen félelmetes gomböntő volt Kézdy György, akitől majdnem szörnyethaltam, amikor egy alkalommal szembe jött velem a sötét folyosón.

Emlékszem az Übüre, a Titus Andronicusra, Sík Ferencre, Győri Emilre, Bókay Marira, Kőmíves Sunyóra, Szegvári Menyhértre, Vári Évára, Mester Istvánra… sorolhatnám holnapig.

Emlékszem az Óriáscsecsemőre, amire nézőként érkeztem, de a színpadon ért véget az estém, ugyanis be kellett ugranom az előadásba, mégpedig úgy, hogy az asszisztens mindig gyorsan elmondta, mit kell csinálnom a következő jelenetben.

Emlékszem, minden balett bemutatón ott voltam, és biztos, hogy míg élek emlékezni fogok arra a fájdalommal teli gyönyörűségre, amit a Requiem premierjén éreztem. Természetesen Eck Imre koreográfiája volt.



Színészmesterséget tanított az osztályunknak. Pontosabban színházat, színházi létezést, kreatív együtt gondolkodást. Nem kész megoldásokat, előre gyártott válaszokat kaptam tőle, hanem felébresztette bennem a vágyat önmagam megismerésére, és a saját válaszaim megtalálására. Számára a világ a legtermészetesebb dolga volt, hogy így kell, és csak így érdemes létezni egy művésznek. Kíméletlenül tudtomra adta, nem csak a pontosság érdekli, hanem az őszinte, igaz, átélt fogalmazás. Ha nem ezt látta, nem köntörfalazott. Néha nehéz volt feldolgozni kegyetlenül őszinte kritikáját, de az biztos, hogy az ő kezét fogva tettem meg az első lépéseket a színművészet felé. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a tanítványa lehettem. 

Emlékszem, egyik félévben a Szentivánéji álom mesteremberek jeleneteit próbáltuk, amihez egy másik legendát, Paál Istvánt is segítségül kaptuk, kurzust tartott nekünk, és olyan hatással volt rám, hogy néhány évvel később miatta szerződtem a szolnoki színházba.



Amikor ebbe az iskolába jártam, még nem tudtam, hogy egy életre 
megfertőződtem a színház nevű vírussal. Nem is értettem, miért agitál annyira Éva néni, hogy jelentkezzek a Főiskolára.

Emlékszem, ültem a nappalijában, ő verseket adott, hogy tanuljam meg őket, köteteket, hogy válogassak belőlük.

Emlékszem milyen hittel beszélt mindenről, ami irodalom, és mekkora élvezettel mesélt régi korok művészeiről, elemezte alkotásaikat.

Emlékszem, amikor az érettségin, a művészettörténet tétel kihúzása előtt rémülten ránéztem, szeretetet és biztatást láttam a szemében. A tekintete azt mondta: nyugalom, bármi is lesz, tudni fogod. Miután felolvastam a tétel címét, ismét rápillantottam és azt láttam az arcán, hogy én nagyon jól tudom a gótikát. Mindig melegség lesz a szívemben, ha rá gondolok, és emlékszem, az ő szájából hallottam a legmulatságosabb és legszeretnivalóbb szavaim egyikét. Így hangzik: Izésan.

Kedves iskolám, boldog születésnapot!

Bízom benne, hogy ez a kis emlékezés nem hangzott nagyon izésan.



2015. május 1., péntek

ÖSSZTÁNC 2015.

Ballagás Össztánc idején.


1996 őszén a az Össztáncba álltam vissza először játszani, miután februárban megszületett Vera, második kislányom. Egy alkalommal az a helyzet állt elő, hogy Miklósnak, gyermekeim édesapjának, aki a Víg hangmérnöke volt, kellett hangosítani az előadást, egyik kollégája helyett. Anna öt éves volt ekkor, szerencsére ebben az időpontban éppen a nagyinál töltött pár napot. De mi lesz Verával, míg nekem a színpadon, apukájának pedig a keverőpultban kell Tháliát szolgálni? Felmentő seregként érkezett Kaszás Attila, aki nem játszott aznap. Azt javasolta, vigyük be magunkkal a színházba a kisasszonyt. Kezdés előtt megszoptatom, utána alszik egy nagyot, és amíg mi dolgozunk, ő felügyeli Verát, ajánlotta.  Így is lett.


Hét órakor, kezdéskor Vera jóllakottan szundított kényelmes mózeskosarában a heverőn, Attila pedig leült mellé. Azt mondta, hozott olvasni-tanulni valót, nem fog unatkozni.
- Veruska jó alvó, nem szokott felébredni, nyugtod lesz tőle, de ha mégis nyikorogna, vedd fel, sétálj vele egy kicsit- láttam el tanácsokkal Attilát, majd lementem a színpadra a kalauzkék kosztümömben össztáncolni.

Az első felvonás után lélekszakadva rohantam megnézni, mi a helyzet a hátrahagyottakkal. Óvatosan nyitottam az ajtót, nehogy zajt csapjak. Amint rájuk pillantottam, könnybe lábadt a szemem. Veruska elégedetten szunyókált a heverőn, mellette feküdt oldalára fordulva Attila. Fejét a tenyerébe támasztotta és gyöngéd tekintettel figyelte az én picurka babámat. Annyira belefeledkezett a látványba, nem is vette észre, hogy benyitottam, és néztem őket. Egyszer csak rám emelte tekintetét, majd némán, nehogy felébressze Verát, azt a szót formálta ajkaival: alszik. És elmosolyodott. 
A kicsi lány közben nagylány lett és tegnap elballagott a gimnáziumában, a Kispesti Waldorf Iskolában, ahova megszakítás nélkül 16 éve járt.  Már az óvodát is itt kezdte, ahogy rajta kívül az osztályában még négyen. 


Végigkísértem a ballagóakat az épületben. Minden osztályba bementek. Az elsősök furulyáztak nekik, a másodikosoknak padjaiba ültek, voltak akik énekeltek, voltak akik zenéltek, saját készítésű, névre szóló ajándékokkal lepték meg őket, és sorolhatnám. Minden osztályban láthattak  egy villanásnyit a régi önmagukból, és minden szeglet, sarok, lépcső emlékek millióit idézi. Megható volt mindezt átélni, mégis akkor éreztem úgy, menten megszakad a szívem, amikor az ovisokhoz mentünk. A kertjükben vártak a ballagókra, abban a kertben, ahol mintha tegnap lett volna, még Vera játszott. Áhítatos csendben, hatalmasra nyílt szemmel nézték a virágokkal beborított, csinosan felöltözött nagyokat. Érezték, hogy valami rendkívüli történik, még annál is fajsúlyosabb dolog, mint amikor születésnap van. 


Márti és Mari az óvónénik ott álltak a legkisebbekkel. Ők azok, akik Vera kezét is megfogták 16 évvel ezelőtt, hogy segítsenek neki elindulni a szülők nélküli világban. Velük biztonságban érezhette magát, hiszen bizalommal, figyelemmel álltak mellette. Nem tudok úgy rájuk gondolni, hogy ne érezzek mérhetetlen hálát amiatt, hogy vannak, és részei voltak az életünknek. 
Ahogy minden csütörtökön az ovisoknak, úgy most a ballagóknak sütöttek cipót, szépen becsomagolták és a kicsik szétosztották azokat.  Aztán amikor búcsúzóul elénekelték a dalt, amit az ünnepelteknek szoktak, elsírtam magam. 
Valami, ami életünk meghatározó része volt, éppen most múlik el, ezekkel a hangokkal száll ki a fák ágai között; ezt éreztem. 

Gyerekeim kinőttek az iskolából, lassan felnőtté válnak, és most, hogy a kisebb is az érettségi előtt áll, visszavonhatatlanul vége egy korszaknak. Hétfőn kezdődik az érettségi. Az első, jókora lépés a felnőtté válás útján. 

Drukkolok neked kincsem!  

Utóirat: 
Kedves Márti-Mari, összes tanarak, meg mindenki, akit érint. Köszönöm, hogy óvtátok, szerettétek, velem együtt neveltétek legféltettebb kincseimet. Jó útravalóval indulhatnak neki az életnek. Legyenek nagyon boldogok! Remélem, majd ha az unokáimért megyek, kapok néha a csütörtöki - jól emlékszem? - cipóból, és amíg a büdöskölkök játszanak még egy halaszthatatlant, beszélgethetek egy jót Ani nénivel, Dömével, Imrével vagy ... Legyen így!


A Vígszínházban pedig a ballagás ideje alatt az Össztáncot próbálták. Ezúttal nélkülem.