Álmodtam 1. rész

Egy óriási asztalt. Kereket.

Tudom, hogy nem túl eredeti ötlet, Artúr király már jóval előttem kitalálta a lovagjai számára, de az álmai alakulásába nem szólhat bele az ember. Jó, akkor mondjuk, hogy az asztalt nem én álmodtam, csak a szereplőket, akik köré ülnek. Ez sem igaz, mert léteztek. Illetve léteznek, ugyanis nem lehet múlt időben beszélni róluk.

Álmomban meghívtam magamhoz a csodált, tisztelt, el nem feledhető, rég, vagy soha nem látott kollégáimat. Őket, akiknek a lába nyomába lépek minden nap, amikor a deszkát koptatom, a folyosón lépkedek, vagy az öltözőben készülődök. Sóhajaik, gondolatuk, örömük, bánatuk, sikereik és bukásaik energiái ott laknak a falak között. Abban a színházban, amelyik több mit húsz esztendeje az én játszóhelyem is immár. Ugyanabba a tükörbe nézve sminkeltem magam például a Chioggiai csetepaté-ban, amelyik Ruttkai Éva arcát mutatta oly sokszor, Tábori Nórika cipőjében roptam az Össztánc-ban, Kaszás Attila hangját hallom, ahányszor meglátom A padlás díszletét, amit egy kicsi, de annál jelentékenyebb díszlettervező, Fehér Miklós álmodott meg, és ha valakit enni látok a színpadon, vagy fütyülni hallok az épületben, azonnal eszembe jut, milyen hangon osztaná ki Sulyok Mária, ha ugyan egy jól célzott ütést meg nem eresztene a botjával. ...

Folyt. köv.

Részlet a víg-szín-házon-belül című könyvemből.

A fotó a Vígszínház archívumából származik. 

ÖSSZTÁNC ANNO 4.

2009-ben az utolsó Össztáncon, talán mert a közönség is méltó módon szeretett volna búcsút venni tőlünk, fantasztikus élményben volt részünk. Mindig nagy sikerünk volt, de azon a napon az egész nézőtér felállva tapsolt. Olyan ovációval ünnepelt bennünket a közönség, hogy mindannyian meghatódtunk egy kicsit. Azt hiszem helyesebb, ha azt mondom, hogy én nagyon. 

De a vendégjátékok alkalmával gyakran volt ilyen élményben részünk. 

Prágát nem lehet elfelejteni, hiszen varázslatos a város, és gyönyörű a színház, ahol egykor a Don Giovanni ősbemutatóját maga Mozart vezényelte. Meglepődve láttam, hogy a hagyománynak fittyet hányva, nem bordó, hanem kék színbe öltöztették a nézőteret. 

Brnóban a próbán lettem figyelmes Harkányi Bandi kellék bőröndjén ékeskedő matricára, amin a felirat az hirdette, néhai tulajdonosa is járt valamikor Brnóban.

Dublinban Szent Patrik napkor voltunk. Hatalmas tömeg vonult jókedvűen, maskarába öltözve,  a városon keresztül, órákon át. Óriási élmény volt. 

Ahogy az is felejthetetlen emlék, mikor előadás után  egy zsúfolásig megtelt, füstös, tradicionális kocsmában hajnalig roptuk az autentikus ír népzenére. 

Akkor ittam először Guinness-t, 

és életem egyik legfinomabb levesét ettem abban a tengerparti kisvendéglőben, ahova véletlenül keveredtünk. Kiderült: James Joyce törzshelyén jártunk. 

Tizenöt év Össztánc. Köszönet mindenkinek, aki dolgozott benne, érte. 

Sajnos vannak veszteségeink. Néhány kollégától örökre búcsúznunk kellett.

Imre Zoltán

A koreográfusunk csupa szív ember volt, aki a fáradt, elcsigázott társaságot a  leghihetetlenebb helyzetben és a legváratlanabb módon volt képes megnevettetni, új energiával feltölteni. Teli volt hittel, lelkesedéssel. Olyan volt, mint a dinamit, erős, robbanékony, elsöprő energiájú. Nem lehetett nem a hatása alá kerülni, és nem lehetett nem imádni. Hihetetlen szakmai tudás, eredetiség és mély, empatikus szeretet jellemezte.

Sipos András, vagyis Sipi. 

Mély érzésű, sebzett lelkű ember volt, aki fanyar, ironikus humorával palástolta fájdalmát. Képes volt a legrosszabb dolgokból is viccet csinálni, az elviselhetetlent pedig úgy humorba csomagolni, hogy a könnyeim csorogtak a nevetéstől.Több képben is partnerek voltunk, midig őt választottam, ha szabad volt a vásár.

Elment Móray Ernő, aki a fényeket álmodta meg, és Várszegi Miklós, lányaim édesapja, aki a hangzásvilágot. 

Marton László, a rendezőnk azt mondta, arra gondolt 1994-ben, ezzel az előadással megnyitjuk az újjáépített színházat, aztán egy évadon át játszunk belőle még párat. Tizenöt év lett belőle, kétszázharminchét előadás.

Ha megengedik egy személyes emlékkel búcsúznék a régi Össztánctól.  

Amikor 1994-ben próbáltunk, a munkához az is hozzátartozott, hogy a jelmeztervezőnk, Jánoskúti Márta segítségével megkeressük minden figurához a megfelelő ruhát. Jelmezeink kilencven százaléka a jelmeztárból származik, ami azt jelenti, hogy egy régi előadásban valaki már viselte őket. Azt hiszem, nem tudnék kedvencet választani az enyémek közül, mindegyiket szeretem; vagy azért, mert ronda, vagy azért, mert csinos. A sikktelen kék kosztüm éppúgy a szívemhez nőtt, mint a dögös piros. A Coca Cola-s jelenetben van egy sárga-fehér ruhám és egy ugyan ilyen színű magas sarkú topánkám, szintén a jelmeztárból. Általában nem könnyű rám cipőt találni, mert kicsi a lábam, ez viszont olyan, mintha nekem készült volna. Minden előadáson úgy bújok bele, hogy arra gondolok, jó úton járok, mert jó a lábnyom, amibe lépek. 

A cipőm ugyanis Tábori Nórikáé volt valamikor.

2015. Az Össztánc újra műsoron. Gondolták volna? 

fotó: Szkárossy Zsuzsa

ÖSSZTÁNC ANNO 3.

Nem fogják elhinni.

Az utolsó előadás napjáig negyven gyermek született. Ebből hét unoka. Hihetetlen. Magam is hozzájárultam a tekintélyes számhoz egy lánnyal. 

Hogy hány gyerekszereplő öregedett ki ez idő alatt az előadásból, pontosan nem tudom. De amilyen tempóban nőttek, úgy gondolom maximum két évig lehetett az előadásban egy-egy pár. A legelső kislány és kisfiú ma már talán boldog szülő maga is, hiszen manapság harminc év körüliek lehetnek.

Ilyenek voltunk 21 éve.

Úgy vélem az Össztánc varázslatos előadás. Ami viszont a színfalak mögött zajlik, az egészen rendkívüli. Van ugyanis egy nagyon bonyolult, kaotikusnak látszó, mégis óriási rendben zajló, kulisszák mögötti életünk, ami annyira speciális, hogy mióta színházi levegőt szívok, még csak hasonlóval sem találkoztam.

Vannak előadások, ahol nagyon gyorsan, percek alatt kell átöltözni, ruhát, cipőt váltani, másik frizurát csinálni, parókát cserélni. Ezt hívjuk gyorsöltözésnek. Néha nem csak öltözni kell, hanem tetőtől talpig, kívül-belül mássá válni. Esetenként szó szerint értendő a tetőtől talpig átöltözés, ugyanis minden lekerül az adott színészről. Minden. Egy-egy előadásban általában néhány szereplőnek van egyszer-kétszer gyorsöltözése, ha egyáltalán van.

Nem így az Össztáncban!

A két felvonás alatt tíz képben láthatnak bennünket, más-más korban, más-más karakterként, más-más jelmezben. Van, hogy húsz ember megy ki egyszerre a színpadról és pár perc múlva mindenkinek vissza kell jönni, teljesen átöltözve.

Az előadásban tizenegy nő, tizenkét férfi és két gyerek játszik. Nyolc alkalommal gyorsöltözünk, mégpedig nem kényelmes, öltözői körülmények között, hanem a színfalak mögött, miközben mellettünk mozgatják, forgatják a díszletet, teherautó tolat, székek, bicikli, babakocsi, tolókocsi, számtalan kellékek, bútor, tárgy változtatja a helyét. És mindez meglehetősen szűk helyen zajlik. 

A díszlet hátulról

Amikor valaki átöltözött, szalad és beáll arra a helyre, ahonnan legközelebb a színpadra lép. Előfordul, hogy a fodrász menet közben fejezi be a frizurát, vagy a gomb egy pillanattal előbb záródik, hogy a színészt a néző meglátja. Rontani nem lehet, ugyanis nincs idő a javításra. Mindennek klappolni kell. 

Mindig pontosan abban a sorrendben kell felvennem a ruhákat,  a cipőt. Össze kell hangolni az öltözést, a haj megcsinálását, a paróka cserét, hogy egyetlen pillanat se vesszen kárba, mert akkor lekésem.  

Mondok egy példát. Az előző jelenetben játszó ezüst színű ruha és a fekete cipő már lekerült rólam, fehérneműben állok a két négyzetméteres öltöző fülkében. A sárga ruhába nem tudok belebújni, ha a cipő a lábamon van, mert a tüll alsószoknyát felhasíthatja a sarka, tehát először a ruhát kell felvennem. Hátul cipzáros, az öltöztetőm felhúzza. Az övet a kezembe adja, elöl összecsatolom. Leülök, és miközben a cipőt felveszem, úgy fordulok, hogy a fodrász hozzáférjen a hajamhoz, ki tudja szedni belőle a kontyot- és hajpántot rögzítő csatokat, majd beletűzze a virágot. Eközben veszem fel a cipőt, cserélem ki fülemben a klipszet. Húsz másodperc. Kész vagyok. Már csak szaladnom kell a táncjárásba, útközben magamhoz venni az elemlámpát és ellenőrizni, hogy biztosan benn van-e a rejtett zsebemben a sörnyitó és a stampedlis pohár, amik a jelenet fontos kellékei. Ha ügyesek voltunk, van annyi időm, hogy sóhajtsak egyet, mielőtt belépek a színpadra.    

Izgalmas, eseményekkel teli élet van ám a színfalak mögött, miközben önök a színpadon zajló előadást nézik. Ha valami, hát az Össztánc megérné hogy megmutassuk "hátulról” is. 

A ruhák és kellékek várakoznak.

Az előadás kezdésére hihetetlen precizitással elő van készítve minden. Az öltöztetők, fodrászok, kellékesek, bútorosok mindent úgy és arra a helyre tesznek, ahogy és ahol szükségünk lesz rá az előadás folyamán. 

 Személyes kellékeim.

Kezdésre katonás rendben sorakoznak a kosztümök, a hajak, a személyes kellékek. 

A lista, aminek alapján az öltöztetőnőm előkészíti mindazt, amire az előadás alatt szükségem van.

Az olajozottság és a sok-sok év dacára vannak olyan helyzetek, amikre nem lehet felkészülni. Az egyik ilyen szituáció az volt, amikor Enikő megsérült a darab elején, a legelső képben. Nem tudom egészen pontosan mi történt, csak arra eszméltem, hogy nincs a színpadon, és amikor kipillantottam takarásba, az ügyelőpult előtt láttam a földön fekve. Azonnal láttam, hogy baj van.

Kellékek az ügyelőpultnál

Mire az első képnek vége lett, az orvos már ott térdelt mellette, nem kis közlekedési akadályt képezve az ajtónyíláson kifelé hömpölygő, rohanni szándékozó színészek előtt. Miközben öltöztünk, az információ villám sebesen eljutott mindenkihez: az orvos ragaszkodott hozzá, hogy Enci mozdulatlanul fekve várja meg a mentőt,  mert a reccsenés, amit hallott és a fájdalom, amit érzett, aggodalomra adott okot. Okvetlenül be kell vinni a kórházba, mondta. Na, ez olyan helyzet, amire nem lehet felkészülni. De mit lehet ilyenkor tenni? 

Azt az utasítás kaptuk, hogy az előadás megy tovább, meg kell oldani a váratlan helyzetet. Nem volt idő pánikba esni, amint átöltöztünk, mentünk is be a következő jelenetre, kíváncsian várva, vajon mi lesz; a második képben van ugyanis Enikőnek és a fiúknak a tangója. Mint tudjuk az élet nagy rendező, és ez most is bebizonyosodott. Johanna bent volt aznap este, és mivel Enikő szerepét néhány alkalommal már játszotta, kézenfekvő volt a megoldás, hogy ő folytatja az estét. 

Egészen biztos vagyok benne, hogy akik aznap este láttak bennünket, semmit nem vettek abból észre, milyen lázas szervezés, rohangálás, stratégiai megbeszélés zajlott a színfalak mögött. Mintegy varázsütésre előkerült Johanna kivasalt ruhája, cipője, és néhány perccel később, végszóra, mintha mi sem történt volna, elkezdődött a tangó.

A történet dupla happy enddel zárult. Szerencsére Enikőnek nem lett komoly baja, és a nézőknek sem kellett csalódottan hazamenniük, mert félbeszakadt az előadás.

Annak az estének az izgalma élénken él bennem. Több mint ezer ember ült a nézőtéren, nem lehetett nekik csalódást okozni. Azért jöttek, hogy lássanak bennünket, és semmit nem érzékelhettek a színfalak mögött zajló eseményekből.  

A színház az a hely, ahol az előadás és a néző áll mindenek felett áll. 

EMLÉKEZEM

A Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskola táncművészeti tagozata 40 éves lett. Ebből az alaklomból, vasárnap egy gálaest keretében régi növendékek tisztelegtek az intézmény előtt. Én ezzel az írással fejeztem ki köszönetemet, hogy ebbe az iskolába járhattam.

  

Emlékszem, amikor 40 éve mikor megérkeztem a felvételire, nagyon meglepődtem, milyen sokan jelentkeztek a tánc tagozatra.

Emlékszem Végvári Zsuzsa nénire, aki kegyetlenül megtekergetett, majd lehetetlennek tűnő dolgokat kért, amiket végül mégis csak meg tudtam csinálni.

Emlékszem, késő este ért véget a megpróbáltatás és nagyon aggódtam amiatt, nem jelent-e majd túl nagy hátrányt a megítélésemkor, hogy a műveltségi tesztben nem tudtam arra a kérdésre válaszolni, mi az a rovátka, ugyanis soha nem hallottam előzőleg ezt a szót.

Emlékszem, miközben késő éjszaka autóztunk hazafelé Fejér megyei falumba, végiggondoltam mindent, ami aznap történt velem, és mire megérkeztünk, tudtam, ebbe az iskolába szeretnék járni.

Emlékszem, nem kaptam kollégiumi elhelyezést, de egy távoli rokon befogadott az egyik szobájába, albérlőnek.

Emlékszem, reggelente egy órát gyalogoltam a Liszt teremig, ahol a szakmai óráink voltak. Útközben mindig bementem egy kis közértbe, vettem egy kefírt 1.50-ért és egy kiflit 40 fillérért. Ez volt a reggelim minden nap. Ennyire futotta.

Emlékszem, a balett teremben parketta volt és olajkályha, az öltözőben pedig hideg. A rúdnál középen álltam, két olyan lány között, akik nem szerettek. Kicsi voltam, nagyon magányos, és amikor senki nem látott, sokszor sírtam.

Emlékszem, egy reggel nagyon fáradtan álltam a rúdnak támaszkodva, és miközben Márta néni valakinek magyarázott, nem tudtam elnyomni egy ásítást. Nagyon fontos gondolatot kaptam cserébe.

„ Légy szíves akkor is figyelj, amikor másnak magyarázok, mert lehet, hogy abból tanulsz a legtöbbet. Ha azért vagy itt, mert fejlődni akarsz, légy itt százszázalékosan, ha nem, inkább menj haza.”

Megfogadtam az intelmeit, és attól kezdve még nagyobb koncentrációval dolgoztam.

Emlékszem, nem mindenki szeretett emiatt.

Emlékszem, mennyire megviselt, amikor az első rostán kiestek néhányan. Kiváltképp egy lányra emlékszem, akit szintén Zsuzsának hívtak. Ő nagyon sírt.

Emlékszem, a vizsgákon fehér harisnyában és rövid ujjú, kék színű egyen dresszben kellett lenni. Az iskola köttette nekünk, méretre készült, emlékszem, nem volt benne varrás, de nem szerettem, durva anyaga volt, dörgölt és szorított.

Emlékszem, egy nap a fiúk kijelentették, hogy akinek a súlya 50 kiló fölött van, azt nem emelik. Hetényi tanár úr pedig úgy kezdte az órákat, hogy minden pozícióban 50 relevét csináltatott velünk.

Emlékszem, mennyire szerettem azt a délszláv vehemenciát, amivel Vidákovics tanár úr a néptáncot tanította. Különösen a kólót imádtam, meg az üveges táncot. Emlékszem ez utóbbi alól az egyik lány felmentést kapott, mert sehogy sem állt meg a fején az üveg.

Emlékszem, amikor a Liszt teremből átköltözhettünk a színház balett termébe, a reggeli óráink után ott maradtam, és néztem a nagyok gyakorlatát.

Emlékszem, a régi teremben nem volt ablak, sem balettszőnyeg, voltak viszont oszlopok, az ajtónyílással szemben volt a tükör, amiben remekül lehetett látni Márta nénit, Dórát, Bretust, Prepeliczayt, Zarnóczayt, Hetényit, Lovast, Solymost és a többiek közül kilógó, lelkes, kicsit furcsa Cicát.

Emlékszem, mennyire szerettem volna közéjük tartozni.

Emlékszem egy átlagos pénteki balett órára, amikor a tükörben láttam, milyen szépre sikerült a fouette ugrás. Aztán az érkezéskor hallottam egy furcsa hangot, egy reccsenést, ami úgy hangzott, mintha a lábam és a padló között eltörtek volna egy vastag száraz ágat. A fájdalomra is emlékszem, ami a bokámtól az agyamig hasított, mint egy éles szamuráj kard. Emlékszem, a padlón ültem, bal lábamat a kezemben dajkáltam, mint egy kisbabát, rettegtem, nehogy hozzáérjen valaki, és éreztem, hogy baj van. Mivel nem tudtam felállni, a fiúk gólya viszi a fiát-ban kivittek az öltözőbe, föltettek az asztalra, én pedig letekertem lüktető lábamról az időközben rákerült vizes törülközőt.  Amikor megláttam buci méretűre dagadt, sötétkék színű bokámat, tudtam, hogy nagyon nagy a baj. Mindez a negyedik évben történt, és amíg az osztály a koncertvizsgára készült, én két hónapon keresztül gipszben bicegve arra vártam, hogy leteljen a kényszerpihenőm.

Emlékszem, három hét alatt kellett használhatóvá varázsolni az alig mozgó, a csonkolástól jelentősen megrövidült boka szalagjaimat, újra felépíteni elsorvadt izmaimat. Eleinte a járás is fájdalmas volt, abba pedig nem is mertem belegondolni, hogyan fogok féltalpra állni, ugrani, forogni, spiccelni.

Emlékszem, amikor a nagy napon, 1979. június 10-én a Pécsi Nemzeti Színház színpadán táncoltam a többiekkel együtt, azt éreztem, megérte küzdeni. Egy totálisan vert helyzetből győztesként kerültem ki.

Színházi előadást is Pécsett láttam először. Operett volt, de hogy mi, arra már nem emlékszem. 14 éves voltam, elsős növendéke az iskolának, két év múlva pedig már aktív résztvevője voltam több produkciónak.

Emlékszem a Cigányszerelemre, táncoltunk benne.  A pincében öltöztünk, fekete parókám volt, az anyukám sem ismert meg benne, és emlékszem, amikor először kellett kisminkelnem magam, majdnem húsz percbe telt, mire szimmetrikusra meg tudtam rajzolni a számat.

Emlékszem, statisztáltam a Lohengrin-ben, amelynek próbái alatt egymásba szerelmesedtünk a fess baritonistával, aki után a fél város epekedett akkoriban.

Emlékszem, a Peer Gynt-ben a manók táncára, Holl Istvánra, és arra, milyen félelmetes gomböntő volt Kézdy György, akitől majdnem szörnyethaltam, amikor egy alkalommal szembe jött velem a sötét folyosón.

Emlékszem az Übüre, a Titus Andronicusra, Sík Ferencre, Győri Emilre, Bókay Marira, Kőmíves Sunyóra, Szegvári Menyhértre, Vári Évára, Mester Istvánra… sorolhatnám holnapig.

Emlékszem az Óriáscsecsemőre, amire nézőként érkeztem, de a színpadon ért véget az estém, ugyanis be kellett ugranom az előadásba, mégpedig úgy, hogy az asszisztens mindig gyorsan elmondta, mit kell csinálnom a következő jelenetben.

Emlékszem, minden balett bemutatón ott voltam, és biztos, hogy míg élek emlékezni fogok arra a fájdalommal teli gyönyörűségre, amit a Requiem premierjén éreztem. Természetesen Eck Imre koreográfiája volt.

Színészmesterséget tanított az osztályunknak. Pontosabban színházat, színházi létezést, kreatív együtt gondolkodást. Nem kész megoldásokat, előre gyártott válaszokat kaptam tőle, hanem felébresztette bennem a vágyat önmagam megismerésére, és a saját válaszaim megtalálására. Számára a világ a legtermészetesebb dolga volt, hogy így kell, és csak így érdemes létezni egy művésznek. Kíméletlenül tudtomra adta, nem csak a pontosság érdekli, hanem az őszinte, igaz, átélt fogalmazás. Ha nem ezt látta, nem köntörfalazott. Néha nehéz volt feldolgozni kegyetlenül őszinte kritikáját, de az biztos, hogy az ő kezét fogva tettem meg az első lépéseket a színművészet felé. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a tanítványa lehettem. 

Emlékszem, egyik félévben a Szentivánéji álom mesteremberek jeleneteit próbáltuk, amihez egy másik legendát, Paál Istvánt is segítségül kaptuk, kurzust tartott nekünk, és olyan hatással volt rám, hogy néhány évvel később miatta szerződtem a szolnoki színházba.

Amikor ebbe az iskolába jártam, még nem tudtam, hogy egy életre 
megfertőződtem a színház nevű vírussal. Nem is értettem, miért agitál annyira Éva néni, hogy jelentkezzek a Főiskolára.

Emlékszem, ültem a nappalijában, ő verseket adott, hogy tanuljam meg őket, köteteket, hogy válogassak belőlük.

Emlékszem milyen hittel beszélt mindenről, ami irodalom, és mekkora élvezettel mesélt régi korok művészeiről, elemezte alkotásaikat.

Emlékszem, amikor az érettségin, a művészettörténet tétel kihúzása előtt rémülten ránéztem, szeretetet és biztatást láttam a szemében. A tekintete azt mondta: nyugalom, bármi is lesz, tudni fogod. Miután felolvastam a tétel címét, ismét rápillantottam és azt láttam az arcán, hogy én nagyon jól tudom a gótikát. Mindig melegség lesz a szívemben, ha rá gondolok, és emlékszem, az ő szájából hallottam a legmulatságosabb és legszeretnivalóbb szavaim egyikét. Így hangzik: Izésan.

Kedves iskolám, boldog születésnapot!

Bízom benne, hogy ez a kis emlékezés nem hangzott nagyon izésan.

ÖSSZTÁNC 2015.

Ballagás Össztánc idején.

1996 őszén a az Össztáncba álltam vissza először játszani, miután februárban megszületett Vera, második kislányom. Egy alkalommal az a helyzet állt elő, hogy Miklósnak, gyermekeim édesapjának, aki a Víg hangmérnöke volt, kellett hangosítani az előadást, egyik kollégája helyett. Anna öt éves volt ekkor, szerencsére ebben az időpontban éppen a nagyinál töltött pár napot. De mi lesz Verával, míg nekem a színpadon, apukájának pedig a keverőpultban kell Tháliát szolgálni? Felmentő seregként érkezett Kaszás Attila, aki nem játszott aznap. Azt javasolta, vigyük be magunkkal a színházba a kisasszonyt. Kezdés előtt megszoptatom, utána alszik egy nagyot, és amíg mi dolgozunk, ő felügyeli Verát, ajánlotta.  Így is lett.

Hét órakor, kezdéskor Vera jóllakottan szundított kényelmes mózeskosarában a heverőn, Attila pedig leült mellé. Azt mondta, hozott olvasni-tanulni valót, nem fog unatkozni.

- Veruska jó alvó, nem szokott felébredni, nyugtod lesz tőle, de ha mégis nyikorogna, vedd fel, sétálj vele egy kicsit- láttam el tanácsokkal Attilát, majd lementem a színpadra a kalauzkék kosztümömben össztáncolni.

Az első felvonás után lélekszakadva rohantam megnézni, mi a helyzet a hátrahagyottakkal. Óvatosan nyitottam az ajtót, nehogy zajt csapjak. Amint rájuk pillantottam, könnybe lábadt a szemem. Veruska elégedetten szunyókált a heverőn, mellette feküdt oldalára fordulva Attila. Fejét a tenyerébe támasztotta és gyöngéd tekintettel figyelte az én picurka babámat. Annyira belefeledkezett a látványba, nem is vette észre, hogy benyitottam, és néztem őket. Egyszer csak rám emelte tekintetét, majd némán, nehogy felébressze Verát, azt a szót formálta ajkaival: alszik. És elmosolyodott. 

A kicsi lány közben nagylány lett és tegnap elballagott a gimnáziumában, a Kispesti Waldorf Iskolában, ahova megszakítás nélkül 16 éve járt.  Már az óvodát is itt kezdte, ahogy rajta kívül az osztályában még négyen. 

Végigkísértem a ballagóakat az épületben. Minden osztályba bementek. Az elsősök furulyáztak nekik, a másodikosoknak padjaiba ültek, voltak akik énekeltek, voltak akik zenéltek, saját készítésű, névre szóló ajándékokkal lepték meg őket, és sorolhatnám. Minden osztályban láthattak  egy villanásnyit a régi önmagukból, és minden szeglet, sarok, lépcső emlékek millióit idézi. Megható volt mindezt átélni, mégis akkor éreztem úgy, menten megszakad a szívem, amikor az ovisokhoz mentünk. A kertjükben vártak a ballagókra, abban a kertben, ahol mintha tegnap lett volna, még Vera játszott. Áhítatos csendben, hatalmasra nyílt szemmel nézték a virágokkal beborított, csinosan felöltözött nagyokat. Érezték, hogy valami rendkívüli történik, még annál is fajsúlyosabb dolog, mint amikor születésnap van. 

Márti és Mari az óvónénik ott álltak a legkisebbekkel. Ők azok, akik Vera kezét is megfogták 16 évvel ezelőtt, hogy segítsenek neki elindulni a szülők nélküli világban. Velük biztonságban érezhette magát, hiszen bizalommal, figyelemmel álltak mellette. Nem tudok úgy rájuk gondolni, hogy ne érezzek mérhetetlen hálát amiatt, hogy vannak, és részei voltak az életünknek. 

Ahogy minden csütörtökön az ovisoknak, úgy most a ballagóknak sütöttek cipót, szépen becsomagolták és a kicsik szétosztották azokat.  Aztán amikor búcsúzóul elénekelték a dalt, amit az ünnepelteknek szoktak, elsírtam magam. 

Valami, ami életünk meghatározó része volt, éppen most múlik el, ezekkel a hangokkal száll ki a fák ágai között; ezt éreztem. 

Gyerekeim kinőttek az iskolából, lassan felnőtté válnak, és most, hogy a kisebb is az érettségi előtt áll, visszavonhatatlanul vége egy korszaknak. Hétfőn kezdődik az érettségi. Az első, jókora lépés a felnőtté válás útján. 

Drukkolok neked kincsem!  

Utóirat: 

Kedves Márti-Mari, összes tanarak, meg mindenki, akit érint. Köszönöm, hogy óvtátok, szerettétek, velem együtt neveltétek legféltettebb kincseimet. Jó útravalóval indulhatnak neki az életnek. Legyenek nagyon boldogok! Remélem, majd ha az unokáimért megyek, kapok néha a csütörtöki - jól emlékszem? - cipóból, és amíg a büdöskölkök játszanak még egy halaszthatatlant, beszélgethetek egy jót Ani nénivel, Dömével, Imrével vagy ... Legyen így!

A Vígszínházban pedig a ballagás ideje alatt az Össztáncot próbálták. Ezúttal nélkülem.