A nők 20 %-a esik nemi erőszak áldozatául élete során, és további legalább 20% azok aránya, akiket megkíséreltek megerőszakolni.

Nézem a statisztikát és arra gondolok, milyen szerencsés vagyok, hogy nem tartozom bele a kétszer 20%-ba. Aztán mint a villámcsapás belém hasít, hogy dehogyisnem! A fenébe is, dehogyisnem. Háromszorosan is beletartozom, és csak a véletlennek? szerencsének?  az őrangyalomnak? vagy a Jóistennek? köszönhetem, hogy nem az első 20 %-ba. 

Mindhárom hímnemű lény aljasan, nettó hazugsággal indított. Előre megfontolt szándékkal, alaposan végiggondolva belehazudott az arcomba. Miért? Vajon tudta, hogy rossz, amire készül? Vajon megfordult a fejében egy pillanatra is, hogy elmondja, semmi más nem érdekli, mindössze ki akarja elégíteni állati vágyait? Vajon  végiggondolta, mit szólnék hozzá, ha bevallaná? Ha pedig végigjátszotta magában a párbeszédet, és arra jutott: nemet mondanék, miből gondolta; elég, ha hazudik, biztosan lesz valami, amitől varázsütésre átváltozik majd ez a nem igenné? Mitől? Hogyan? Miért?

Az első aljas, hazug, erőszakot megkísérlő hím:

Jóképű harmincas színész, olyan fajta, akinek nem okoz gondot, ha nem egyedül akar az ágyban feküdni. Én nem voltam még 17 éves, 48 kilót nyomtam, és még soha nem volt szexuális kapcsolatom. Balettiskolásként a Pécsi Nemzeti Színházban voltam gyakorlaton, ahol ez az alak is dolgozott. Talán voltunk is egy előadásban, erre már nem emlékszem, de az biztos, hogy nem volt számomra vadidegen, amikor Szilveszterkor meghívott magához egy házibuliba. Szabadkoztam, hogy aznap előadásom van, nem is szeretek valami nagyon bulizni, fáradt is leszek, de ő biztatott, jöjjek bátran, jó társaság lesz, jobbára színháziak, pont addigra lesz jó hangulat mire megérkezem az előadásról, és különbenis egyszer van egy évben Szilveszter, ilyenkor nem kuksolhatok egymagam az albérletben. 

Előadás után elbattyogtam a megadott címre, tíz óra már jócskán elmúlt, amikor megnyomtam a csengőt az ajtón. Kisvártatva megérkezett a ház ura, udvariasan betessékelt, majd bezárta mögöttünk az ajtót. Csak akkor vettem észre, hogy csend van a lakásban és rajtunk kívül egy lélek sincs sehol. 

Megkérdeztem, mit jelent mindez. Azt találta mondani, meggondolta magát és jobban szeretné kettesben búcsúztatni az óévet, majd, hogy nyomatékot adjon szavainak megpróbált megölelni. Vagyis hogy pontosan fogalmazzak, megpróbált lefogni. Nem sikerült, de ez nem rajta múlt, hanem a gyors reflexemen. Tudtam, hogy nem eshetem pánikba, mert azt megérzi, és vérszemet kap. Higgadtan, de határozottam a tudtára adtam: azonnal el akarok menni. Nem engedett. Egyre csak próbálkozott hogy megfogjon, lefogjon? és igyekezett a szoba irányába terelni, ami nem okozott nagy nehézséget, mivel menekültem előle, és az ő malmára hajtotta a vizet az a mintegy harminc kilónyi súly is, amennyivel többet nyomott az én 48 kilómnál. Azt hiszem semmi esélyem nem lett volna, ha nem mondom ki azt a mondatot: ha csak egyetlen ujjal is hozzám ér, miután kiszabadulok innen, az lesz az első dolgom, hogy bemegyek az iskolába meg a színházba az igazgatókhoz, és mindent elmondok nekik, de ha megkapom a kulcsot, nem szólok senkinek arról, ami történt.  Úgy látszik elég meggyőző lehettem, mert némi hezitálás után kihalászta nadrágzsebéből a kulcsot, és letette az asztalra. 

Rettegtem, hogy amint hátat fordítok, utánam veti magát és leteper. Annyira remegett a kezem, hogy alig találtam bele a kulcslyukba. Amint kiléptem az ajtón, elkezdtem rohanni és futottam vagy egy kilométeren át, míg fel nem tartóztatott a sétálóutcában önfeledten mulató, konfettit dobáló, trombitáló tömeg. Éppen éjfél volt. Hallottam a toronyóra ütéseit. Zokogva, remegve gyalogoltam az ünneplő sokaságban az albérletem irányába, ahol reszketve bújtam ágyba, fejemre húztam a takarót álomba sírtam magam és megpróbáltam elfelejteni, de legalábbis mélyre eltemetni, ami aznap történt. 

Azóta nem szeretem a Szilvesztert. 

     

A nemi erőszakok maximum 10%-át, a gyerekek elleni szexuális abúzus maximum 1 %-át jelentik fel.

Az igazságügyi statisztikák és a kutatások adatainak összevetéséből arra a becslésre juthatunk, hogy a nemi erőszak elkövetőinek legalább 99%-a Magyarországon büntetlen marad.

Minden harmadik lány első szexuális tapasztalata erőszakos vagy kierőszakolt.

http://nokjoga.hu/alapinformaciok/statisztikak

Anyák napján

Az én anyukám.

Azt mondja, soha nem volt önmagával ilyen harmóniában, mint az elmúlt évtizedben. Pedig nem volt mindig így. Nagyon nem.

Pontosan 20 évvel ezelőtt, amikor annyi idős volt, mint most én, úgy omlott össze az élete, mint a kártyavár, ha ráfújnak. Sokáig úgy látszott, nem csak az élete, hanem az elméje, a lelke sem lesz soha a régi. Orvostól-orvosig, kórháztól-szanatóriumig küszködtünk, remélve, hátha minden jóra fordul. Vagy az sem baj, ha nem fordul meg minden, de legalább egy kis változást reméltem.  Abban bíztam, nemsokára újra mosolyogni fog ránk, eszik akkor is, ha nem állok mellette, ölébe ülteti a vadonatúj, pár hónapos, meg az ötéves unokáját, mesél nekik, túrázik, kertészkedik velük, vagy egyedül, és ha úgy tartja kedve, szaggat egy kis nokedlit. Ahogy teltek a hónapok, egyre fogyott a remény, hogy ezek közül akár egy is bekövetkezik. Egy idő után már annak is örültem volna, ha legalább arról tudomást vesz, hogy van itt ez a földi élet. Hogy mi baja volt? Röviden: ideg-összeroppanás, depresszióval dúsítva.
Egy nyugat dunántúli kisváros szanatóriumában minden látogatáskor  egyre ijedtebben figyeltem, mivé vált az én anyukám. Minden orvosi, családi, baráti igyekezet, hogy javítsunk az állapotán, hiábavalónak bizonyult. Két év telt el így, majd egy alkalommal, amikor látogatóba mentem, egy tétova, még zavarodott, ám elszántnak látszó asszonyt találtam abban a bőrben, amiben addig egy élettelen, az anyukámra egyáltalán nem hasonlító lény tartózkodott. Bizonytalan volt a járása, erőtlen a karja, szürke a bőre, ködös a tekintete de a szemében erőt láttam, talán dacot?, gyenge szavaiban meggyőződés csengett.
- Most már meg fogok gyógyulni. Meggyógyulok, mert elhatároztam- mondta.  Hittem neki.

Eleinte még mindenféle mankóra volt szükség, amit kedélyjavítónak, antidepresszánsnak is hívhatunk, de mivel megvolt mellé az elhatározás és az akarat, hogy újra emberi életet éljen a vegetálás helyett, az én mamám napról-napra erősebb lett.
Elkezdett  a gyógynövényekről tanulni, és gyógyszereit lassan lecserélte fűben-fában orvosságokra. Megtanult masszírozni. Először csak a talp reflexzónái izgatták, de aztán annyira beleszeretett a természetes gyógymódokba, hogy sorra végezte a tanfolyamokat. Minden elfogultság nélkül állíthatom: olyan keze van, hogy a csodájára járnak. Szájhagyomány útján terjedt, annyi vendége lett, alig győzte.  Akit egyszer megmasszírozott visszatért, és többnyire hozott magával még egy embert, vagy kettőt, vagy hármat. Volt olyan nap, hogy reggel nyolctól este tízig folyamatosan dolgozott. Szerette, hogy szerették, a bizalmukba fogadták. De talán még jobban szerette, hogy adhatott, hogy sokat tehetett azokért az emberekért, akik felfeküdtek a masszírozó ágyra. Egy héten három- négy alkalommal buszozott fel a bakonyi kis faluból a fővárosba, mert aludni mindig is a saját ágyában tudott a legjobban.

Próbáltam lassításra bírni, de nem hagyta magát. Egyik délelőtt éppen olvasópróbám volt a Vígszínházban, mikor felhívott, hogy már jól van, csak volt egy kis infarktus gyanúja, amivel bevitték a kórházba, de ne izguljak, tényleg minden rendben, viszont úgy gondolja, itt az ideje egy kicsit fékezni. Barátnője szalonjában, ahol dolgozott, királynőnek illő módon búcsúztatták, az összes vendége jelen volt.

Bodajkon, ahol él, van egy kert is. Maga műveli, gondozza, megterem rajta sárgarépától a spenótig, paprikától a borsóig, az epertől a szőlőig minden, ami kell; befőzve, lefagyasztva kitart a következő nyárig. Ami abban a kertben terem bio, mert nem használ semmilyen mérget. Mindenre van természetes megoldás, azt vallja. Egy időben könyörögtem neki, ha már a füvet nem engedi másnak lenyírni, legalább ősszel, az ásáshoz hadd hívjak segítséget. Azt mondta jó, majd pár nap múlva felhívott; ne menjen senki, mert olyan szép idő volt, már felásta az egész kertet ő maga. Azt mondja, ha kint dolgozik, soha nem fáj a háta, a dereka, a konyhában viszont mindig. Mert ott nem nagyon szeret lenni. Ugyan azonnal szaggatja a nokedlit, ha az unokák bármelyike elsóhajtja magát (galaktikusan a legfinomabb nokedli), főzi a gulyást, ha barátnője bejelentkezik, gyúrja a tésztát a szilvásgombóchoz, de közben mindig megfájdul a dereka. A kertben viszont soha.

Hetven évesen úgy gondolta, jó lenne kicsit belekóstolni abba, amit fiatal korában szeretett volna csinálni, de nem volt rá módja, így aztán elkezdett festeni. Elkeveredett egy szakkörbe, szintén busszal jár oda heti kétszer, ahol a festőtanár nem hitte el, hogy tejesen kezdő. Mindössze három hónap telt el ahhoz képest, hogy először vett ecsetet a kezébe, mikoris egy megyei kortárs versenyen második helyezett lett egy képe.  Azóta begyűjtött még jó pár nívó díjat. Nagyon büszke vagyok rá.

Szeretlek Mamikám!
A Jóisten vigyázzon rád, adjon neked még sok-sok boldog évet!
Megérdemled.