Várkonyi tanár úr már akkor tudta, hogy összejövetel lesz nálam, amikor még csak érlelődött bennem a gondolat. Tulajdonképpen meg sem lepődtem, amikor felhívott és közölte, természetesen jön, de lehet, hogy kicsit késni fog, ugyanis el kell szaladnia a Főiskolára, mert van egy harmadikos vizsga, amit meg akar nézni. Van ott valaki, akit okvetlenül látni akar. Már a felvételin kinézte magának, azóta szemmel tartja.
Tomanek viszont azért hívott, hogy lemondja a meghívást. Kimérten mentegetőzik; hogy nem szokott társaságba járni, mert jobban szereti a magányt, meg különben sem valami szórakoztató ember. De végül mégiscsak megígéri, hogy eljön.
Fehér Miklós érkezik elsőnek.
Magával hozza elmaradhatatlan mappáját, ami alig kisebb, mint ő maga, két centi híján leér a földre.
- Mindig szerettem volna tudni, mi van ebben a mappában.
- Gyere, megmutatom - mondja Apóka és kinyitja. Egy padot látok a Pesti Színházban.
- Ez mi?
- A Közjáték Vichyben. Én terveztem a díszletet. Egyetlen padon játszódott az előadás. Minden nap, amikor próba volt, ott ültem a nézőtéren.
- Miért?
- Mert a díszlettervezőnek az a dolga, hogy a legoptimálisabb teret biztosítsa a játszó színészek számára. Bármikor, bármi előfordulhat, amiről nekem tudnom kell, és azonnal reagálnom kell rá. Persze előfordul néha-néha, hogy pár percre elbóbiskolok, de szeretek részt venni az alkotás folyamatában. Milyen dolog lenne, ha csak napok múlva tudnám meg, hogy valami gond van a díszlettel? Mint például…- vesz elő egy másik díszlettervet - látod ezeket a házakat?
A sanda bohóc-ban nem fértek el takarásban és nehezen lehetett velük változni. Azonnal lefűrészeltettem belőlük, újrafestették, és gond nélkül lehetett tovább próbálni - mondja az elmaradhatatlan cigarettával a szájában, amivel minduntalan lehamuzza magát, de persze nem vesz róla tudomást.
– Megnézed a többi rajzot is? Szeretnék egyszer egy kiállítást. Talán közöset a feleségemmel. Nem csak a terveim, de a festményeim is itt vannak. Tudod, véletlenül kerültem erre a pályára, valaha rajztanár voltam, és az fáj kicsit…, vagy nagyon, hogy soha nem hívtak meg tanítani a Képzőre. Írtam pár novellát is, ha van kedved, olvasd el őket - mondja, és közben mosolyog. Újabb cigire gyújt, és persze, hogy a hamu folyton a pocakjára hullik, miközben körbesétál a kertben.
Somogyvári Rudolf, a Rudi, ahogy mindenki emlegeti, mint mindig, fitten és ruganyosan előttem terem mint egy igazi lovag, kezet csókol, és én egészen elpirulok, ahogy a szemembe nézve bókol. Van benne némi frivolság, egy csipetnyi szexualitás, rengeteg báj, szellemesség és magától értetődő férfiasság.
– Honnan ez az erő, ami magából árad, drága Rudi?
– Ó, ez nagyon egyszerű, kamillateát iszom minden reggel - mondja huncutul.
Elhiggyem neki?
A sors és az álom iróniája folytán Bulla Elma és Sulyok Mária taxija szinte egy időben kanyarodik a ház elé. Ezt a pillanatot nagyon szerettem volna elkerülni, mert nem igazán kedvelik egymást, hogy finoman fogalmazzak. Mária sokatmondó pillantása, de gyanítom, hogy inkább az én zavarom láttán, Elmuska megmenti a helyzetet, azzal a szókimondó őszinteséggel, ami annyira jellemző rá.
- Látom, az lesz a legjobb, ha először gyorsan elszaladok a WC-re - mondja fátyolos hangján az örök szent Johanna, majd mosolyogva távozik.
Már előkészítettem számára egy sálat meg egy takarót az egyik székre, mert az egyébként kellemesen meleg, kora nyári estén, a kertben nem tudom a hőmérsékletet szabályozni. Persze, ha Básti befutna, neki biztosan melege lenne, és milyen jól tudnának azon vitatkozni, hogy meleg van-e vagy hideg, mint a Pesti Színház társalgójában minden áldott este, amikor együtt játszanak.
Szatyika, a pontosság és megbízhatóság mintaképe kézzel varrott cipőben, méretre csináltatott hibátlan öltönyben, nyakkendőben, szemében érdeklődő csillogással meghajol, természetesen kezet csókol, majd átadja felesége, Liza üdvözletét.
Megállapítja, hogy milyen szép helyen vagyunk, és ha nincs ellene kifogásom, szívesen körülnézne. Távozóban összetalálkozik Miklós bácsival.
- Parancsolj, kérlek! - mondja finom cigarettáját felé nyújtva. Miközben mindketten rágyújtanak, elsétálnak megnézni a képeinket. Műértők egymás között. Sőt, Szatyika gyűjtő is, nem is akármilyen. Akárcsak Várkonyi tanár úr, aki egyelőre még a színészhallgatókat szakérti a Főiskolán.
Hárman érkeznek. Pontosabban négyen, mert Bagó is velük jön. Ruttkai Éva libben elém. Ahogy gyönyörű vörös haján átsüt a nap, olyan, mint egy angyal. Karján kosár, finomságokat hoz, pogácsát, kalácsot, gyümölcsöt.
- A mama küldi - mondja, és megölel. Finom illata van, az érintése pedig olyan, mintha bársonyba, selyembe burkolna. Mindenkihez van egy kedves szava, megtelik vele a kert. Úgy érzem, mostantól semmi rossz nem történhet, de ha mégis, egyszerűen előveszi pálcáját és egy pillanat alatt helyrevarázsol mindent.
Mögötte ballag Zoltán, a Latinovits.
Vajon milyen hangulatban, milyen állapotban van ma, faggatom a látványt. Picit aggódom, mert ha bal lábbal kelt fel, az élő fába is képes belekötni, de ha minden rendben, lenyűgözően szellemes, kellemes tud lenni.
- Megnézném a házat - mondja morcosan, és már megy is.
- Minden rendben lesz – hallom Marika néni hangját a hátam mögül.
Kicsit fáradt, tegnap egész éjjel forgatott, nemrég kelt fel, de jókedvű. Adjunk neki egy kis időt!
Te meg add ide légy szíves a kardigánodat, úgy látom, lóg rajta az egyik gomb, gyorsan felvarrom.
Te meg add ide légy szíves a kardigánodat, úgy látom, lóg rajta az egyik gomb, gyorsan felvarrom.
- De Marika néni, nem azért jöttél, hogy rendbe tedd a ruhatáramat!
- Tudod, hogy nem hagyom így, úgyis megcsinálom. Mindjárt visszajövök, csak Évának odaviszem a stóláját, mert az árnyékban már hűvös lehet. Nehogy megfázzon.
Figyelem, ahogy szeretettel, cseppet sem tolakodva ráteszi a sugárzó tünemény vállára a leheletfinom, melengető sálat. Éva hálás mosollyal tudomásul veszi a törődést, ami egész életét végigkíséri. Marika néni időtlen idők óta az öltöztetőnője, titkai tudója és őrzője. Szatyi feleségének, Lizának a testvére. A színháztól ő sem tudott szabadulni, akárcsak húga és imádatának tárgya; Éva. Minden gondolatával, mozdulatával őt szolgálja.
Én is figyelmet, gondoskodást, szeretet kaptam tőle Főiskolás koromban. Harmadévesként egy nagyon hosszúra sikerült előadásban, térdig érő, fűzős cipőben volt szerencsém játszani, amit az előadás végén csak hosszas kínlódás után tudtam magamról lefejteni. Már akkor sem voltam az a fajta, aki villámgyorsan átöltözik, és öt perc múlva azt is elfelejti, merre van a színház. Általában nem rohanok, szeretek molyolni. Mondtam is Marika néninek: menjen csak nyugodtan, ha végeztem, bezárom az öltözőt. De nem ment.
- Hogy mehettem volna? Nem hagyhatom magára a színészeimet. Én voltam az öltöztetőd, az én feladatom pedig az, hogy mire megérkezel, tisztán, vasalva várjanak a ruháid, a cipőid, minden holmid elő legyen készítve, az asztalodon úgy sorakozzanak a festékeid, ahogy te szereted. Tudom, hogy te szeretsz teát iszogatni az előadás alatt, hát természetes, hogy mire megérkezel, az is vár már rád. A próbaidőszak közben kitapasztalom, mikor kell a segítség, és mikor van arra szükség, hogy egyedül legyetek. Nem lehet gond, mert nektek ki kell menni színpadra, és jónak kell lenni. Szeretni, sírni, nevetni, meghalni, ki tudja, mi mindent kell megélnetek esténként. Látom ám, mennyire megterhelő mindez, és néha hosszú idő kell, mire vissza tudtok térni az életbe. Ezért segítem levetni a jelmezt, mikor vége van az előadásnak, és adom rád a kabátot is miután elkészültél. Ez a dolgom. Aztán elrakom a ruhákat, kalapot, kesztyűt, a játszós ékszert, a sminkjeidet. Az öltözőből nekem kell kimenni utoljára.
Nem nagyon bonyolult, csak odafigyelés és szeretet kell hozzá.
Nem nagyon bonyolult, csak odafigyelés és szeretet kell hozzá.
Ezekkel a szavakkal Marika néni gyengéden, de határozottan megfoszt kedvenc piros kardigánomtól, amin valóban lóg az egyik gomb. Hálás tekintettel nézek utána.
Megnyugodva látom, hogy Manci macskánk is megoldottnak tekinti a Bagó névre hallgató, fekete puli okozta traumát, ugyanis durcásan éppen elhelyezkedik a cseresznyefán, két ág találkozásának mélyedésében.
Ebben a pillanatban fut be Kaszás Attila, akinek azonnal a nyakába ugrom. Régen nem találkoztunk, már nagyon hiányzott. Napsugaras lesz a lelkem, mint mindig, amikor látom, vagy rá gondolok. Hosszan öleljük egymást.
- Hoztam jó kis házi pálinkát, gyere, kapjunk be belőle egy pohárkával - és nevet, úgy, ahogy csak ő tud.
- Nórika drága, ne mozdulj, hozok neked is! Már a kezünkben is van a pohár, és már koccintunk is.
- Jaaj, de jóóó, hogy ííígy együtt vagyuuuunk! - mondja Nórika, és nevetünk mindhárman. Mamóka, Rádiós és Süni.
- Nnnaaa, Téni is megjött Beával! Ezek össze vannak nőve, vagy mi? – kérdezi Nórika komiszul.
Azért jó lehet nekik - komolyodik el. Keserves dolog ám a magány! Kihozza a rosszabbik énjét az embernek. Sokszor gondolok arra, vajon akkor is ilyen egyedül érezném magam, ha a lányommal nem romlik el a viszonyunk? Ugye meglep, hogy van gyerekem, sőt, unokáim is vannak, de egy ideje nem beszélek róluk. Pedig mennyit nyaraltunk együtt a Balatonnál, míg kicsik voltak! De nem tudom megbocsátani, hogy az unokáim lemondtak az állampolgárságukról. Értem én, hogy az apjuk német, és ők már ott születtek, de félig mégiscsak magyarok. Miért kell azt megtagadni? Annyira el tudok keseredni, hogy néha csak ülök otthon, és semmihez nincs kedvem. Csak úgy vagyok, és örülök, hogy legalább a cicám, Micóka szerez nekem kellemes perceket. Persze játszani imádok. Míg csak mozgok, érezni akarom a közönség szeretetét, azt, hogy egy poénomon felnevet ezer ember. De sokszor nagyon magam alatt vagyok. És annyi nyavalya kínoz! Nem is bírom a gyógyszereim nélkül. Ha tudnád, hogy a hátam mennyire tud fájni! Úgy érzem, mintha egy kést állítottak volna bele.
Azzal felhajtja a második pohár tartalmát, és csatlakozik a többiekhez.
A korpulens Páger Antal, illetve ahogy mindenki hívja, Téni érkezik. Oldalán felesége, az évtizedek óta elmaradhatatlan árnyék, Bea néni, aki olyan, mint egy tollpihe. A valaha gyönyörű, most is légies balerina olyan vékonyka lábakon áll hites ura mellett, attól félek menten eltörik, ahogy rálép.
Észrevétlenül közöttünk terem Tomanek Nándor.
Udvariasan megköszöni az invitálást, épp csak üdvözli a többieket, majd csöndesen, kissé morózusan letelepszik egy székre, amin úgy ül, mint aki nincs is itt.
Bezzeg Benkő Gyula bácsit mindenki hallja, ahogy befut. Vadászni volt tegnap is, mint mindig, amikor csak teheti. A tavalyi fokhagymás kolbászból hozott egy jókora darabot, pár perc múlva pedig egy fa tálon már sorakoznak is a katonák. Ropogós, frissen sült kenyéren terpeszkednek az ínycsiklandozó vadkolbász karikák.
- Hogy mindannyian egyformán illatosak legyünk - mondja nevetve Gyula bácsi.
Elmuska átszellemült arccal falatozik.
- Nem tehetek róla, nagyon szeretem a hasamat. Emlékeztek, amikor egyszer annyira nem bírtam magammal, hogy megettem ebédre egy nagy tányér bablevest és öt buktát?
- Igen. Aztán egész este járkáltál az öltözőben, meg a folyosón és még a szokottnál is jobban tördelted a kezedet kezdés előtt - nevet Éva.
- Én soha nem tudtam előadás előtt enni - jegyzi meg Mária, miközben jéghideg pillantást vet Elmuskára.
- Vigyázzon Mária, mert ha így néz, megfagyva potyognak le a madarak a fáról! - érkezik meg Várkonyi tanár úr.
- Maguk aztán kitartóan nem szeretik egymást még mindig, ahogy így elnézem.
- Ezen igazán nem kell meglepődni - nevet Éva.
Emlékszel, amikor úgy próbáltál meg igazságos lenni, hogy mindkettőjüknek ugyanolyan díjat adtál évad végén? Az sem segített. Ők már csak ilyenek, és ilyenek is maradnak. Na, mi volt a Főiskolán?
- Elhozom gyakorlatra a srácot, hadd szokja a levegőt. Tehetséges gyerek, jó kiállású, ami manapság ritka. Láttam egy lányt is, akiben ott szunnyad a nő, de most még hamvas, ártatlan és imádnivaló. A jövő héten jönnek is már próbát nézni. ...
Folyt. köv.
Részlet a víg-szín-házon-belül című könyvemből.
A felhasznált fotók a Vígszínházból és családi archívumokból származnak.
