2016. június 12., vasárnap

Gyerekeknek szól?


„Elhatároztam, hogy csinálok egy filmet a gyerekeknek. Ma a kalózfilmek, a westernek, a tündérmesék kimentek a divatból. Én rehabilitálni akartam azt a fantasztikus műfajt, amit a mai fiatalok nem ismernek, de melytől a náluk idősebb nemzedékek el voltak ragadtatva… Célom az volt, hogy olyan mesét alkossak, amiben sok a fantázia, de kevés a tudomány.” George Lucas

Gyerekeknek szóló film lenne a Csillagok háborúja? Vitatkoznék vele, de mondjuk: rendben, értem az elgondolást, még ha nem is értek vele egyet. Csakhogy rögtön itt a kérdés: mekkora gyerekeknek? Mert ugye gyereknek hívjuk azt is, aki nemrég született. Vagy aki pelenkában totyog, és éppen a szavakat próbálgatja. Meg azt is, aki éppen most kezdi az óvodát, vagy azt, aki olyan nagy, hogy ősszel már iskolába megy. Az is gyerek, aki holnaptól felső tagozatos lesz, vagy aki éppen elkezdi a hatosztályos gimnáziumot. Jogi értelemben pedig tizennyolc éves koráig gyerek a gyerek.Vagy nem jól tudom?
Namármost! Milyen korú gyerekeknek csinálta ezeket a filmeket fent nevezett rendező? Ezen gondolkodom egy ideje, ugyanis a napokban több olyan gyerekről hallottam akik megnézték, és mérget vennék rá, hogy biztosan nem nekik készült. Ugyanis 2 !! -től 5 !! évesek.

Rettenetesen felzaklat, amikor ilyen felelőtlenséggel találkozom. Nem, nem vagyok pszichológus, bár az óvónőképzőben tanultam pszichológiát, gyermeklélektant. Mindössze gyakorló anya vagyok, bár lányaim jócskán túl vannak a gyerekkoron, a kisebbik is elmúlt húsz.

Összeugrik a gyomrom, amikor a felnőttektől, szülőktől azt hallom: nem árt a gyereknek, ha megnézi a Csillagok háborúját, nem olyan ijesztő az, úgysem érti, csak a fénykardozás érdekli, ha meg fél, úgyis becsukja a szemét. Meg hogy a mesékben is ott van a gonosz, a Grimmek meg sokkal borzalmasabb dolgokat is írtak... és még sorolhatnám.

Csakhogy: Tudományosan bizonyított tény, hogy a 2-6 év közötti gyermek nem tud különbséget tenni látszat és valóság között. 
 Nem a szavakkal elmondott meséről van szó ( arról talán majd máskor), hanem a filmekről.


Ez azt jelenti: minden, amit a tévében, a laptopon, a tableten lát, mondjuk éppen a gyerekeknek szóló???? Csillagok háborújában; a fénykardozás, a csillagrombolók, a klónok, a robotok, a szörnyek, a halálok, a lövöldözés...szabadon folytatható; a gyerek fejében éppen olyan valóságos, mint apa, anya, a legózás, a vajaskenyér, vagy az amikor figyeli a fűben fekve, hogy cipeli a hangya a nála sokkal nagyobb döglött legyet. VALÓSÁGOS! Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy bármilyen okos, bármilyen fejlett az a gyerek, kb. 6 éves koráig nem képes különbséget tenni a felnőttek által elképzelt, vetített látszatvilág és a valóság között. Mert még nem tart ott!
Olyan mint a cseresznyefa februárban. Akármilyen jó lenne gyümölcsöt szedni róla, amikor hó van, nem lehet, mert a természet még nem tart ott. Ilyen piszokul egyszerű. Nem lesz rajta cseresznye, csak akkor ha eljön az ideje. Rugdoshatod, kalapálhatod, vagdoshatod az ágait, akkor sem. Ezt mindenki képes viszonylag hamar felfogni, sőt megérteni. Egyszerű, tudományosan bizonyított tény, ahogy az is, ismétlem: egy gyerek kb. 6 éves koráig nem tud különbséget tenni látszat és valóság között.
Egyszer beszélgettem egy házaspárral. Azt találták érvként felhozni: nem gyakran fordul elő, hogy óvodás gyerekeik olyan dolgokat néznek, ami lehet, hogy (szerintem egyáltalán) nem való nekik, csak maximum hetente egyszer-kétszer.
Akkor ezt válaszoltam: Akkor most gondoljatok arra, hogy nagyon megverik a gyerekeiteket. Több órán keresztül, agyba-főbe verik őket. Nem sokszor, csak hetente egyszer-kétszer. Pontosan ezt teszitek velük, amikor leültetitek őket a tv elé, és hagyjátok, hogy olyan dolgokat nézzenek, ami nem való nekik. Nem a testükkel teszitek, hanem a lelkükkel. És nem tudom, melyik a rosszabb.







2016. május 12., csütörtök

A nők 20 %-a esik nemi erőszak áldozatául élete során, és további legalább 20% azok aránya, akiket megkíséreltek megerőszakolni.





Nézem a statisztikát és arra gondolok, milyen szerencsés vagyok, hogy nem tartozom bele a kétszer 20%-ba. Aztán mint a villámcsapás belém hasít, hogy dehogyisnem! A fenébe is, dehogyisnem. Háromszorosan is beletartozom, és csak a véletlennek? szerencsének?  az őrangyalomnak? vagy a Jóistennek? köszönhetem, hogy nem az első 20 %-ba. 

Mindhárom hímnemű lény aljasan, nettó hazugsággal indított. Előre megfontolt szándékkal, alaposan végiggondolva belehazudott az arcomba. Miért? Vajon tudta, hogy rossz, amire készül? Vajon megfordult a fejében egy pillanatra is, hogy elmondja, semmi más nem érdekli, mindössze ki akarja elégíteni állati vágyait? Vajon  végiggondolta, mit szólnék hozzá, ha bevallaná? Ha pedig végigjátszotta magában a párbeszédet, és arra jutott: nemet mondanék, miből gondolta; elég, ha hazudik, biztosan lesz valami, amitől varázsütésre átváltozik majd ez a nem igenné? Mitől? Hogyan? Miért?

Az első aljas, hazug, erőszakot megkísérlő hím:
Jóképű harmincas színész, olyan fajta, akinek nem okoz gondot, ha nem egyedül akar az ágyban feküdni. Én nem voltam még 17 éves, 48 kilót nyomtam, és még soha nem volt szexuális kapcsolatom. Balettiskolásként a Pécsi Nemzeti Színházban voltam gyakorlaton, ahol ez az alak is dolgozott. Talán voltunk is egy előadásban, erre már nem emlékszem, de az biztos, hogy nem volt számomra vadidegen, amikor Szilveszterkor meghívott magához egy házibuliba. Szabadkoztam, hogy aznap előadásom van, nem is szeretek valami nagyon bulizni, fáradt is leszek, de ő biztatott, jöjjek bátran, jó társaság lesz, jobbára színháziak, pont addigra lesz jó hangulat mire megérkezem az előadásról, és különbenis egyszer van egy évben Szilveszter, ilyenkor nem kuksolhatok egymagam az albérletben. 

Előadás után elbattyogtam a megadott címre, tíz óra már jócskán elmúlt, amikor megnyomtam a csengőt az ajtón. Kisvártatva megérkezett a ház ura, udvariasan betessékelt, majd bezárta mögöttünk az ajtót. Csak akkor vettem észre, hogy csend van a lakásban és rajtunk kívül egy lélek sincs sehol. 
Megkérdeztem, mit jelent mindez. Azt találta mondani, meggondolta magát és jobban szeretné kettesben búcsúztatni az óévet, majd, hogy nyomatékot adjon szavainak megpróbált megölelni. Vagyis hogy pontosan fogalmazzak, megpróbált lefogni. Nem sikerült, de ez nem rajta múlt, hanem a gyors reflexemen. Tudtam, hogy nem eshetem pánikba, mert azt megérzi, és vérszemet kap. Higgadtan, de határozottam a tudtára adtam: azonnal el akarok menni. Nem engedett. Egyre csak próbálkozott hogy megfogjon, lefogjon? és igyekezett a szoba irányába terelni, ami nem okozott nagy nehézséget, mivel menekültem előle, és az ő malmára hajtotta a vizet az a mintegy harminc kilónyi súly is, amennyivel többet nyomott az én 48 kilómnál. Azt hiszem semmi esélyem nem lett volna, ha nem mondom ki azt a mondatot: ha csak egyetlen ujjal is hozzám ér, miután kiszabadulok innen, az lesz az első dolgom, hogy bemegyek az iskolába meg a színházba az igazgatókhoz, és mindent elmondok nekik, de ha megkapom a kulcsot, nem szólok senkinek arról, ami történt.  Úgy látszik elég meggyőző lehettem, mert némi hezitálás után kihalászta nadrágzsebéből a kulcsot, és letette az asztalra. 
Rettegtem, hogy amint hátat fordítok, utánam veti magát és leteper. Annyira remegett a kezem, hogy alig találtam bele a kulcslyukba. Amint kiléptem az ajtón, elkezdtem rohanni és futottam vagy egy kilométeren át, míg fel nem tartóztatott a sétálóutcában önfeledten mulató, konfettit dobáló, trombitáló tömeg. Éppen éjfél volt. Hallottam a toronyóra ütéseit. Zokogva, remegve gyalogoltam az ünneplő sokaságban az albérletem irányába, ahol reszketve bújtam ágyba, fejemre húztam a takarót álomba sírtam magam és megpróbáltam elfelejteni, de legalábbis mélyre eltemetni, ami aznap történt. 
Azóta nem szeretem a Szilvesztert. 
     
A nemi erőszakok maximum 10%-át, a gyerekek elleni szexuális abúzus maximum 1 %-át jelentik fel.
Az igazságügyi statisztikák és a kutatások adatainak összevetéséből arra a becslésre juthatunk, hogy a nemi erőszak elkövetőinek legalább 99%-a Magyarországon büntetlen marad.
Minden harmadik lány első szexuális tapasztalata erőszakos vagy kierőszakolt.

2016. május 1., vasárnap

Anyák napján

Az én anyukám.




Azt mondja, soha nem volt önmagával ilyen harmóniában, mint az elmúlt évtizedben. Pedig nem volt mindig így. Nagyon nem.

Pontosan 20 évvel ezelőtt, amikor annyi idős volt, mint most én, úgy omlott össze az élete, mint a kártyavár, ha ráfújnak. Sokáig úgy látszott, nem csak az élete, hanem az elméje, a lelke sem lesz soha a régi. Orvostól-orvosig, kórháztól-szanatóriumig küszködtünk, remélve, hátha minden jóra fordul. Vagy az sem baj, ha nem fordul meg minden, de legalább egy kis változást reméltem.  Abban bíztam, nemsokára újra mosolyogni fog ránk, eszik akkor is, ha nem állok mellette, ölébe ülteti a vadonatúj, pár hónapos, meg az ötéves unokáját, mesél nekik, túrázik, kertészkedik velük, vagy egyedül, és ha úgy tartja kedve, szaggat egy kis nokedlit. Ahogy teltek a hónapok, egyre fogyott a remény, hogy ezek közül akár egy is bekövetkezik. Egy idő után már annak is örültem volna, ha legalább arról tudomást vesz, hogy van itt ez a földi élet. Hogy mi baja volt? Röviden: ideg-összeroppanás, depresszióval dúsítva.
Egy nyugat dunántúli kisváros szanatóriumában minden látogatáskor  egyre ijedtebben figyeltem, mivé vált az én anyukám. Minden orvosi, családi, baráti igyekezet, hogy javítsunk az állapotán, hiábavalónak bizonyult. Két év telt el így, majd egy alkalommal, amikor látogatóba mentem, egy tétova, még zavarodott, ám elszántnak látszó asszonyt találtam abban a bőrben, amiben addig egy élettelen, az anyukámra egyáltalán nem hasonlító lény tartózkodott. Bizonytalan volt a járása, erőtlen a karja, szürke a bőre, ködös a tekintete de a szemében erőt láttam, talán dacot?, gyenge szavaiban meggyőződés csengett.
- Most már meg fogok gyógyulni. Meggyógyulok, mert elhatároztam- mondta.  Hittem neki.



Eleinte még mindenféle mankóra volt szükség, amit kedélyjavítónak, antidepresszánsnak is hívhatunk, de mivel megvolt mellé az elhatározás és az akarat, hogy újra emberi életet éljen a vegetálás helyett, az én mamám napról-napra erősebb lett.
Elkezdett  a gyógynövényekről tanulni, és gyógyszereit lassan lecserélte fűben-fában orvosságokra. Megtanult masszírozni. Először csak a talp reflexzónái izgatták, de aztán annyira beleszeretett a természetes gyógymódokba, hogy sorra végezte a tanfolyamokat. Minden elfogultság nélkül állíthatom: olyan keze van, hogy a csodájára járnak. Szájhagyomány útján terjedt, annyi vendége lett, alig győzte.  Akit egyszer megmasszírozott visszatért, és többnyire hozott magával még egy embert, vagy kettőt, vagy hármat. Volt olyan nap, hogy reggel nyolctól este tízig folyamatosan dolgozott. Szerette, hogy szerették, a bizalmukba fogadták. De talán még jobban szerette, hogy adhatott, hogy sokat tehetett azokért az emberekért, akik felfeküdtek a masszírozó ágyra. Egy héten három- négy alkalommal buszozott fel a bakonyi kis faluból a fővárosba, mert aludni mindig is a saját ágyában tudott a legjobban.



Próbáltam lassításra bírni, de nem hagyta magát. Egyik délelőtt éppen olvasópróbám volt a Vígszínházban, mikor felhívott, hogy már jól van, csak volt egy kis infarktus gyanúja, amivel bevitték a kórházba, de ne izguljak, tényleg minden rendben, viszont úgy gondolja, itt az ideje egy kicsit fékezni. Barátnője szalonjában, ahol dolgozott, királynőnek illő módon búcsúztatták, az összes vendége jelen volt.

Bodajkon, ahol él, van egy kert is. Maga műveli, gondozza, megterem rajta sárgarépától a spenótig, paprikától a borsóig, az epertől a szőlőig minden, ami kell; befőzve, lefagyasztva kitart a következő nyárig. Ami abban a kertben terem bio, mert nem használ semmilyen mérget. Mindenre van természetes megoldás, azt vallja. Egy időben könyörögtem neki, ha már a füvet nem engedi másnak lenyírni, legalább ősszel, az ásáshoz hadd hívjak segítséget. Azt mondta jó, majd pár nap múlva felhívott; ne menjen senki, mert olyan szép idő volt, már felásta az egész kertet ő maga. Azt mondja, ha kint dolgozik, soha nem fáj a háta, a dereka, a konyhában viszont mindig. Mert ott nem nagyon szeret lenni. Ugyan azonnal szaggatja a nokedlit, ha az unokák bármelyike elsóhajtja magát (galaktikusan a legfinomabb nokedli), főzi a gulyást, ha barátnője bejelentkezik, gyúrja a tésztát a szilvásgombóchoz, de közben mindig megfájdul a dereka. A kertben viszont soha.



Hetven évesen úgy gondolta, jó lenne kicsit belekóstolni abba, amit fiatal korában szeretett volna csinálni, de nem volt rá módja, így aztán elkezdett festeni. Elkeveredett egy szakkörbe, szintén busszal jár oda heti kétszer, ahol a festőtanár nem hitte el, hogy tejesen kezdő. Mindössze három hónap telt el ahhoz képest, hogy először vett ecsetet a kezébe, mikoris egy megyei kortárs versenyen második helyezett lett egy képe.  Azóta begyűjtött még jó pár nívó díjat. Nagyon büszke vagyok rá.



Szeretlek Mamikám!
A Jóisten vigyázzon rád, adjon neked még sok-sok boldog évet!
Megérdemled.  
 

2016. március 17., csütörtök

Meghalt Kamondi Zoltán




Néhány évvel ezelőtt írtam.


"Mindent anyámról. 

Szerettem a filmet, amikor jó pár évvel ezelőtt megnéztem.
Igazi szép emberfilm, őszinte, érzékeny vallomás arról, hogy mindannyian ugyanazokkal az érzelmekkel, fájdalmakkal, örömökkel találkozunk, bőrszíntől, felekezeti, vagy nemi hovatartozástól függetlenül. Hogy ezeket hogyan éljük meg, hogyan éljük túl, az csak rajtunk, az emberségünkön múlik. 
A Pesti Színházban, a színpadi adaptációt egy filmrendező próbálta velünk: 
Kamondi Zoltán.

Eddig nem volt szerencsém ismerni, nem tudtam hogyan dolgozik, hogy gondolkodik, viszont amit a próbafolyamat kezdetéig láttam belőle, egy kicsit megijesztett; magának való, megközelíthetetlen, karcos ember benyomását keltette.

Eltelt a próbaidő két hónapja, és ha ma bárki megkérdezné, mi volt a legmeglepőbb számomra az eltelt idő alatt, azt mondanám: Zoltán.

Egy zenekar mindig úgy muzsikál, ahogy a karmester dirigál, igaz ez a rendezőre és színészeire is. Zoltán az első pillanattól olyan természetes módon volt jelen köztünk, mintha mindig is velünk lett volna. Magabiztos kézzel, a dirigensi pálcát keményen fogva vezette a színészeket az útra, amiről nagyon világos elképzelései voltak, miközben megadta az alkotói szabadságot mindenkinek, aki a színpadon volt.
Hogy milyen lesz egy előadás, mindenkitől függ, aki részt vesz a szülési folyamatban.
Kellékesek, díszítők, bútorosok a háttérben dolgoznak, de egyáltalán nem mindegy hogyan, milyen pontosan és milyen csendben. A munkájuk minősége, de a lelkesedésük mindenképp attól függ, milyen megbecsülésben van részük.
Eleinte megoldhatatlannak látszó problémát okoztak számunkra a parányi térben mozgó kocsik; a díszlet, a millió kellék, bútor hangtalan mozgatása, a rengeteg változás, gyorsöltözés, de ami ez alatt a két hónap alatt történt, sok rendezőnek, színházi embernek példaként szolgálhat. Zoltán a viselkedésével, emberségével, humorával, intelligenciájával kivétel nélkül mindenkit maga és az ügy mellé tudott állítani.   

A főpróbaidőszak mindig fárasztó, kimerítő és sokszor feszültségekkel terhes, hiszen kevés az idő, ami a bemutatóig hátra van, rengeteg bizonytalanság, pontatlanság van még, viszont a bemutatóra mindennek stimmelni kell. 

Az ilyen időszakban gyakran felmerülő kérdésekre, nevezetesen: „hogy álltok, milyenek a próbák, milyen a hangulat?” ezt válaszoltam négy napja: 
- Ma délelőtt összpróbánk volt. A megbeszélésen mindenki, aki az előadásban részt vesz, rendező, színész, asszisztens, díszítő, bútoros, fodrász, sminkes, öltöztető, hangosító, világosító, ügyelő, kellékes, dramaturg, mindenki ott ült a színpadon. Zoltán elmondta azokat a dolgokat, amiken változtatni, javítani kell. Egy hangos szó nem hangzott el, senki nem volt ideges, feszült. Négy óra kemény munka után is mindenkinek volt humora, önkritikája, felelősségérzete, ha kellett, kreatív ötlete. És közben rengeteget nevettünk.

A próbák alatt sokat ültem a nézőtéren.  Az utóbbi két hétben, amikor nem voltam színpadon, mindig, néztem a kollégákat. Élveztem, ahogy próbáltak, örömmel láttam, hogyan pontosodtak a helyzetek, a figurák, a viszonyok. Ha egy-egy gondolatommal, ötletemmel segíthettem nekik, megtettem. Persze szívesebben játszanék olyan szerepet, ahol kevesebbet tudnék a nézőtéren ülni, de majd legközelebb.

 Keményen dolgoztunk, néha rettenetesen fáradtak voltunk, viszont a hangulat mindvégig kellemes volt. Köszönet érte."

És most: Isten veled Zoli! 

2016. január 27., szerda



"I need a friend, oh I need a friend
To make me happy, not so alone
Look at me here
Here on my own again

Up straight in the sunshine"



1987-ben utolsó éves voltam a Színművészeti főiskolán. Mielőtt megkaptam volna a diplomámat, szakított velem a fiú, akivel négy éven át jártam. Banális történet, a színpadon beleszeretett a partnerébe, viszont tökéletesen időzítette a szakítás bejelentését. Egy főpróba előtt került rá sor, amikor a nem éppen fiatal és cseppet sem szép karakterem bőrében már a kezdésre várakoztam. Egyszóval jó rondára voltam sminkelve, rajzolt ráncokkal  a homlokomon, festett karikákkal a szemem körül, sőt meg pár szál bajuszt is kellett ragasztanom a darab rendezője kérésére. Akkor még hamvas szépségem vastag, csúf vakolattal volt eltakarva, aminek abban a helyzetben megvolt az a pozitívuma, hogy legalább nem látszott, mennyire elsápadtam a hír hallatán. Önbecsülésem egy pillanat alatt a béka feneke alá került, női méltóságom csekély maradékát azonban a legnagyobb  önuralommal összekapartam, és távoztam a tett színhelyéről, egyenesen a főpróbára, ahol persze nem lehetett ordítva bőgni. Erre csak később kerülhetett volna sor, de addigra már elment tőle a kedvem.

Aztán amikor némi gondolkodás után mégis aláírtam a szerződést abba a városba, abba a színházba, ahol exem az új barátnővel élte víg napjait, meg mertem voltam esküdni rá, hogy nagyon szomorú nyaram lesz, ugyanis a volt pasim is benne volt a Csíksomlyói passióban, amit éppen próbáltuk.
Hogy mégsem boldogtalankodással telt idő, azt a barátaimnak köszönhetem. Soha annyit nem röhögtem, mint azon a nyáron. Gyakorlatilag megállás nélkül a hülyéskedésen járt az eszünk, kivéve persze, amikor dolgoztunk. Na jó, néha akkor is.
Amikor csak tehettük, leszaladtunk a Balatonra, ahol úgy rosszalkodtunk, mint a szabadjára engedett gyerekek. A helyi sajtó egyik prominense ki is szerkesztett bennünket. Kiváltképp a színdarabban főszerepet játszó kollégánk viselkedése szúrta a szemét, aki - természetesen többedmagával - "napfelkelte délben" játékot játszott az erősen hullámzó vízben. Hogy értsék miről van szó és a közerkölcsöt mégse sértsem, a játék lényege az volt, hogy a fiúk a derékig érő vízben sorban álltak, arccal Siófok felé. Erős déli szél volt, nekik pedig a közelgő jókora hullámba fejest kellett ugrani. A dolog pikantériáját az adta, hogy mindezt úgy művelték, hogy a fürdőnadrágjuk nem a szokott helyen tartózkodott, hanem a kezükben. Az újságíró, aki nyilván szemtanúja volt az eseményeknek, és valószínűleg hallotta a produkcióhoz kapcsolódó visongást, nem állta meg, hogy szóvá ne tegye: szégyellheti magát az illető, aki este Jézust alakítja a passióban, napközben meg a fenekét mutogatja az almádi strandon.
Bennünket semmi nem tántorított el attól hogy élvezzük a nyarat, a vizet, a napsütést, a szabad estéket, a hűvös éjszakákat, a klubot, a vörösborskólát, a gyilkos nevű, már nem is emlékszem milyen összetételű koktélt, a Kuplung becenevű szórakozóhelyet (azért kuplung, mert be kell nyomni), ahol isteni zenékre lehetett táncolni.

Ebben az évben, 1987-ben született egy dal. A Wonderful life. Egy Black nevű pasi énekelte.


https://www.youtube.com/watch?v=7kE3my5h74I

Rengetegszer hallottam, szerettem, és a  Kuplungban is  ezzel a dallal ért véget minden táncolós este. Mikor először láttam az előadót, elcsodálkoztam, egyáltalán nem volt fekete, sőt szőkének látszott a fekete-fehér klippben. Később megtudtam, hogy Írországban él, tehát valószínűleg vörös. A hangja viszont sötét. Nem fekete, inkább sötétbarna, nagyon kifejező, érzéki, és kicsit szomorú.
Pedig ez egy vidám dal akar lenni? Nem, nem az. Amikor hallom, vagy a klippet nézem, összeszorul a szívem, és sírnom kell. Attól amit hallok és attól, ami ehhez a dalhoz kötődik: a huszonkilenc évvel ezelőtti nyár minden élménye; és egy különös este, amikor annyira megfájdult a lábam a sok táncolástól, hogy nem bírtam hazagyalogolni, ezért valaki a hátara kapott, és hazacipelt. Eleinte ő is csak a barátom volt, aztán észrevétlenül egyre több lett. Sokkal több. Ő lett a két lányom édesapja.
A Wonderful life a mi dalunk. Volt. Tizenöt éve már csak az enyém. Bár végrendelet nem készült róla, de amikor gyermekeim édesapja átúszott abba a másik világba, ezt a dalt megörököltem.

Tegnap este  olvastam a hírt, hogy a barna hangú férfi, Black is meghalt.

Ma egész nap ezt a dalt énekelem. Részleteket dúdolok, dünnyögök magamban, a kocsiban többször is meghallgattam és közben sírtam.

Black, akit Colin Vearncombe-nak hívtak, azt mondta egyik interjújában, hogy a Wonderful life egy öt perces dal. Mármint annyi időbe telt, míg megírta.

Nekem pedig örökké az emlékeimben él, és ahhoz a nyárhoz kapcsolódik, amikor a barátaim boldoggá tettek, nem hagyták, hogy egyedül álljak, nem kellett menekülnöm, sem elbújnom, nem kellett sírnom, sem nevetnem, ha nem akartam. Csak voltam, lehettem, aki vagyok.  Szerettek, elfogadtak, segítettek, és elhittem, elhittük, hogy ez igenis egy csodálatos élet.
Köszönöm nektek, akár itt vagytok még a Földön, akár odaát, hogy akkor, régen mellettem, velem voltatok.

  "We're all in trouble,
Is there room in the sky
For all of us angels here
On earth?"