"I need a friend, oh I need a friend
To make me happy, not so alone
Look at me here
Here on my own again

Up straight in the sunshine"

1987-ben utolsó éves voltam a Színművészeti főiskolán. Mielőtt megkaptam volna a diplomámat, szakított velem a fiú, akivel négy éven át jártam. Banális történet, a színpadon beleszeretett a partnerébe, viszont tökéletesen időzítette a szakítás bejelentését. Egy főpróba előtt került rá sor, amikor a nem éppen fiatal és cseppet sem szép karakterem bőrében már a kezdésre várakoztam. Egyszóval jó rondára voltam sminkelve, rajzolt ráncokkal  a homlokomon, festett karikákkal a szemem körül, sőt meg pár szál bajuszt is kellett ragasztanom a darab rendezője kérésére. Akkor még hamvas szépségem vastag, csúf vakolattal volt eltakarva, aminek abban a helyzetben megvolt az a pozitívuma, hogy legalább nem látszott, mennyire elsápadtam a hír hallatán. Önbecsülésem egy pillanat alatt a béka feneke alá került, női méltóságom csekély maradékát azonban a legnagyobb  önuralommal összekapartam, és távoztam a tett színhelyéről, egyenesen a főpróbára, ahol persze nem lehetett ordítva bőgni. Erre csak később kerülhetett volna sor, de addigra már elment tőle a kedvem.

Aztán amikor némi gondolkodás után mégis aláírtam a szerződést abba a városba, abba a színházba, ahol exem az új barátnővel élte víg napjait, meg mertem voltam esküdni rá, hogy nagyon szomorú nyaram lesz, ugyanis a volt pasim is benne volt a Csíksomlyói passióban, amit éppen próbáltuk.
Hogy mégsem boldogtalankodással telt idő, azt a barátaimnak köszönhetem. Soha annyit nem röhögtem, mint azon a nyáron. Gyakorlatilag megállás nélkül a hülyéskedésen járt az eszünk, kivéve persze, amikor dolgoztunk. Na jó, néha akkor is.
Amikor csak tehettük, leszaladtunk a Balatonra, ahol úgy rosszalkodtunk, mint a szabadjára engedett gyerekek. A helyi sajtó egyik prominense ki is szerkesztett bennünket. Kiváltképp a színdarabban főszerepet játszó kollégánk viselkedése szúrta a szemét, aki - természetesen többedmagával - "napfelkelte délben" játékot játszott az erősen hullámzó vízben. Hogy értsék miről van szó és a közerkölcsöt mégse sértsem, a játék lényege az volt, hogy a fiúk a derékig érő vízben sorban álltak, arccal Siófok felé. Erős déli szél volt, nekik pedig a közelgő jókora hullámba fejest kellett ugrani. A dolog pikantériáját az adta, hogy mindezt úgy művelték, hogy a fürdőnadrágjuk nem a szokott helyen tartózkodott, hanem a kezükben. Az újságíró, aki nyilván szemtanúja volt az eseményeknek, és valószínűleg hallotta a produkcióhoz kapcsolódó visongást, nem állta meg, hogy szóvá ne tegye: szégyellheti magát az illető, aki este Jézust alakítja a passióban, napközben meg a fenekét mutogatja az almádi strandon.
Bennünket semmi nem tántorított el attól hogy élvezzük a nyarat, a vizet, a napsütést, a szabad estéket, a hűvös éjszakákat, a klubot, a vörösborskólát, a gyilkos nevű, már nem is emlékszem milyen összetételű koktélt, a Kuplung becenevű szórakozóhelyet (azért kuplung, mert be kell nyomni), ahol isteni zenékre lehetett táncolni.

Ebben az évben, 1987-ben született egy dal. A Wonderful life. Egy Black nevű pasi énekelte.


https://www.youtube.com/watch?v=7kE3my5h74I

Rengetegszer hallottam, szerettem, és a  Kuplungban is  ezzel a dallal ért véget minden táncolós este. Mikor először láttam az előadót, elcsodálkoztam, egyáltalán nem volt fekete, sőt szőkének látszott a fekete-fehér klippben. Később megtudtam, hogy Írországban él, tehát valószínűleg vörös. A hangja viszont sötét. Nem fekete, inkább sötétbarna, nagyon kifejező, érzéki, és kicsit szomorú.
Pedig ez egy vidám dal akar lenni? Nem, nem az. Amikor hallom, vagy a klippet nézem, összeszorul a szívem, és sírnom kell. Attól amit hallok és attól, ami ehhez a dalhoz kötődik: a huszonkilenc évvel ezelőtti nyár minden élménye; és egy különös este, amikor annyira megfájdult a lábam a sok táncolástól, hogy nem bírtam hazagyalogolni, ezért valaki a hátara kapott, és hazacipelt. Eleinte ő is csak a barátom volt, aztán észrevétlenül egyre több lett. Sokkal több. Ő lett a két lányom édesapja.
A Wonderful life a mi dalunk. Volt. Tizenöt éve már csak az enyém. Bár végrendelet nem készült róla, de amikor gyermekeim édesapja átúszott abba a másik világba, ezt a dalt megörököltem.

Tegnap este  olvastam a hírt, hogy a barna hangú férfi, Black is meghalt.

Ma egész nap ezt a dalt énekelem. Részleteket dúdolok, dünnyögök magamban, a kocsiban többször is meghallgattam és közben sírtam.

Black, akit Colin Vearncombe-nak hívtak, azt mondta egyik interjújában, hogy a Wonderful life egy öt perces dal. Mármint annyi időbe telt, míg megírta.

Nekem pedig örökké az emlékeimben él, és ahhoz a nyárhoz kapcsolódik, amikor a barátaim boldoggá tettek, nem hagyták, hogy egyedül álljak, nem kellett menekülnöm, sem elbújnom, nem kellett sírnom, sem nevetnem, ha nem akartam. Csak voltam, lehettem, aki vagyok.  Szerettek, elfogadtak, segítettek, és elhittem, elhittük, hogy ez igenis egy csodálatos élet.
Köszönöm nektek, akár itt vagytok még a Földön, akár odaát, hogy akkor, régen mellettem, velem voltatok.

  "We're all in trouble,
Is there room in the sky
For all of us angels here
On earth?"