EMLÉKEZEM

A Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskola táncművészeti tagozata 40 éves lett. Ebből az alaklomból, vasárnap egy gálaest keretében régi növendékek tisztelegtek az intézmény előtt. Én ezzel az írással fejeztem ki köszönetemet, hogy ebbe az iskolába járhattam.

  

Emlékszem, amikor 40 éve mikor megérkeztem a felvételire, nagyon meglepődtem, milyen sokan jelentkeztek a tánc tagozatra.

Emlékszem Végvári Zsuzsa nénire, aki kegyetlenül megtekergetett, majd lehetetlennek tűnő dolgokat kért, amiket végül mégis csak meg tudtam csinálni.

Emlékszem, késő este ért véget a megpróbáltatás és nagyon aggódtam amiatt, nem jelent-e majd túl nagy hátrányt a megítélésemkor, hogy a műveltségi tesztben nem tudtam arra a kérdésre válaszolni, mi az a rovátka, ugyanis soha nem hallottam előzőleg ezt a szót.

Emlékszem, miközben késő éjszaka autóztunk hazafelé Fejér megyei falumba, végiggondoltam mindent, ami aznap történt velem, és mire megérkeztünk, tudtam, ebbe az iskolába szeretnék járni.

Emlékszem, nem kaptam kollégiumi elhelyezést, de egy távoli rokon befogadott az egyik szobájába, albérlőnek.

Emlékszem, reggelente egy órát gyalogoltam a Liszt teremig, ahol a szakmai óráink voltak. Útközben mindig bementem egy kis közértbe, vettem egy kefírt 1.50-ért és egy kiflit 40 fillérért. Ez volt a reggelim minden nap. Ennyire futotta.

Emlékszem, a balett teremben parketta volt és olajkályha, az öltözőben pedig hideg. A rúdnál középen álltam, két olyan lány között, akik nem szerettek. Kicsi voltam, nagyon magányos, és amikor senki nem látott, sokszor sírtam.

Emlékszem, egy reggel nagyon fáradtan álltam a rúdnak támaszkodva, és miközben Márta néni valakinek magyarázott, nem tudtam elnyomni egy ásítást. Nagyon fontos gondolatot kaptam cserébe.

„ Légy szíves akkor is figyelj, amikor másnak magyarázok, mert lehet, hogy abból tanulsz a legtöbbet. Ha azért vagy itt, mert fejlődni akarsz, légy itt százszázalékosan, ha nem, inkább menj haza.”

Megfogadtam az intelmeit, és attól kezdve még nagyobb koncentrációval dolgoztam.

Emlékszem, nem mindenki szeretett emiatt.

Emlékszem, mennyire megviselt, amikor az első rostán kiestek néhányan. Kiváltképp egy lányra emlékszem, akit szintén Zsuzsának hívtak. Ő nagyon sírt.

Emlékszem, a vizsgákon fehér harisnyában és rövid ujjú, kék színű egyen dresszben kellett lenni. Az iskola köttette nekünk, méretre készült, emlékszem, nem volt benne varrás, de nem szerettem, durva anyaga volt, dörgölt és szorított.

Emlékszem, egy nap a fiúk kijelentették, hogy akinek a súlya 50 kiló fölött van, azt nem emelik. Hetényi tanár úr pedig úgy kezdte az órákat, hogy minden pozícióban 50 relevét csináltatott velünk.

Emlékszem, mennyire szerettem azt a délszláv vehemenciát, amivel Vidákovics tanár úr a néptáncot tanította. Különösen a kólót imádtam, meg az üveges táncot. Emlékszem ez utóbbi alól az egyik lány felmentést kapott, mert sehogy sem állt meg a fején az üveg.

Emlékszem, amikor a Liszt teremből átköltözhettünk a színház balett termébe, a reggeli óráink után ott maradtam, és néztem a nagyok gyakorlatát.

Emlékszem, a régi teremben nem volt ablak, sem balettszőnyeg, voltak viszont oszlopok, az ajtónyílással szemben volt a tükör, amiben remekül lehetett látni Márta nénit, Dórát, Bretust, Prepeliczayt, Zarnóczayt, Hetényit, Lovast, Solymost és a többiek közül kilógó, lelkes, kicsit furcsa Cicát.

Emlékszem, mennyire szerettem volna közéjük tartozni.

Emlékszem egy átlagos pénteki balett órára, amikor a tükörben láttam, milyen szépre sikerült a fouette ugrás. Aztán az érkezéskor hallottam egy furcsa hangot, egy reccsenést, ami úgy hangzott, mintha a lábam és a padló között eltörtek volna egy vastag száraz ágat. A fájdalomra is emlékszem, ami a bokámtól az agyamig hasított, mint egy éles szamuráj kard. Emlékszem, a padlón ültem, bal lábamat a kezemben dajkáltam, mint egy kisbabát, rettegtem, nehogy hozzáérjen valaki, és éreztem, hogy baj van. Mivel nem tudtam felállni, a fiúk gólya viszi a fiát-ban kivittek az öltözőbe, föltettek az asztalra, én pedig letekertem lüktető lábamról az időközben rákerült vizes törülközőt.  Amikor megláttam buci méretűre dagadt, sötétkék színű bokámat, tudtam, hogy nagyon nagy a baj. Mindez a negyedik évben történt, és amíg az osztály a koncertvizsgára készült, én két hónapon keresztül gipszben bicegve arra vártam, hogy leteljen a kényszerpihenőm.

Emlékszem, három hét alatt kellett használhatóvá varázsolni az alig mozgó, a csonkolástól jelentősen megrövidült boka szalagjaimat, újra felépíteni elsorvadt izmaimat. Eleinte a járás is fájdalmas volt, abba pedig nem is mertem belegondolni, hogyan fogok féltalpra állni, ugrani, forogni, spiccelni.

Emlékszem, amikor a nagy napon, 1979. június 10-én a Pécsi Nemzeti Színház színpadán táncoltam a többiekkel együtt, azt éreztem, megérte küzdeni. Egy totálisan vert helyzetből győztesként kerültem ki.

Színházi előadást is Pécsett láttam először. Operett volt, de hogy mi, arra már nem emlékszem. 14 éves voltam, elsős növendéke az iskolának, két év múlva pedig már aktív résztvevője voltam több produkciónak.

Emlékszem a Cigányszerelemre, táncoltunk benne.  A pincében öltöztünk, fekete parókám volt, az anyukám sem ismert meg benne, és emlékszem, amikor először kellett kisminkelnem magam, majdnem húsz percbe telt, mire szimmetrikusra meg tudtam rajzolni a számat.

Emlékszem, statisztáltam a Lohengrin-ben, amelynek próbái alatt egymásba szerelmesedtünk a fess baritonistával, aki után a fél város epekedett akkoriban.

Emlékszem, a Peer Gynt-ben a manók táncára, Holl Istvánra, és arra, milyen félelmetes gomböntő volt Kézdy György, akitől majdnem szörnyethaltam, amikor egy alkalommal szembe jött velem a sötét folyosón.

Emlékszem az Übüre, a Titus Andronicusra, Sík Ferencre, Győri Emilre, Bókay Marira, Kőmíves Sunyóra, Szegvári Menyhértre, Vári Évára, Mester Istvánra… sorolhatnám holnapig.

Emlékszem az Óriáscsecsemőre, amire nézőként érkeztem, de a színpadon ért véget az estém, ugyanis be kellett ugranom az előadásba, mégpedig úgy, hogy az asszisztens mindig gyorsan elmondta, mit kell csinálnom a következő jelenetben.

Emlékszem, minden balett bemutatón ott voltam, és biztos, hogy míg élek emlékezni fogok arra a fájdalommal teli gyönyörűségre, amit a Requiem premierjén éreztem. Természetesen Eck Imre koreográfiája volt.

Színészmesterséget tanított az osztályunknak. Pontosabban színházat, színházi létezést, kreatív együtt gondolkodást. Nem kész megoldásokat, előre gyártott válaszokat kaptam tőle, hanem felébresztette bennem a vágyat önmagam megismerésére, és a saját válaszaim megtalálására. Számára a világ a legtermészetesebb dolga volt, hogy így kell, és csak így érdemes létezni egy művésznek. Kíméletlenül tudtomra adta, nem csak a pontosság érdekli, hanem az őszinte, igaz, átélt fogalmazás. Ha nem ezt látta, nem köntörfalazott. Néha nehéz volt feldolgozni kegyetlenül őszinte kritikáját, de az biztos, hogy az ő kezét fogva tettem meg az első lépéseket a színművészet felé. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a tanítványa lehettem. 

Emlékszem, egyik félévben a Szentivánéji álom mesteremberek jeleneteit próbáltuk, amihez egy másik legendát, Paál Istvánt is segítségül kaptuk, kurzust tartott nekünk, és olyan hatással volt rám, hogy néhány évvel később miatta szerződtem a szolnoki színházba.

Amikor ebbe az iskolába jártam, még nem tudtam, hogy egy életre 
megfertőződtem a színház nevű vírussal. Nem is értettem, miért agitál annyira Éva néni, hogy jelentkezzek a Főiskolára.

Emlékszem, ültem a nappalijában, ő verseket adott, hogy tanuljam meg őket, köteteket, hogy válogassak belőlük.

Emlékszem milyen hittel beszélt mindenről, ami irodalom, és mekkora élvezettel mesélt régi korok művészeiről, elemezte alkotásaikat.

Emlékszem, amikor az érettségin, a művészettörténet tétel kihúzása előtt rémülten ránéztem, szeretetet és biztatást láttam a szemében. A tekintete azt mondta: nyugalom, bármi is lesz, tudni fogod. Miután felolvastam a tétel címét, ismét rápillantottam és azt láttam az arcán, hogy én nagyon jól tudom a gótikát. Mindig melegség lesz a szívemben, ha rá gondolok, és emlékszem, az ő szájából hallottam a legmulatságosabb és legszeretnivalóbb szavaim egyikét. Így hangzik: Izésan.

Kedves iskolám, boldog születésnapot!

Bízom benne, hogy ez a kis emlékezés nem hangzott nagyon izésan.