2009-ben az utolsó Össztáncon, talán mert a közönség is méltó módon szeretett volna búcsút venni tőlünk, fantasztikus élményben volt részünk. Mindig nagy sikerünk volt, de azon a napon az egész nézőtér felállva tapsolt. Olyan ovációval ünnepelt bennünket a közönség, hogy mindannyian meghatódtunk egy kicsit. Azt hiszem helyesebb, ha azt mondom, hogy én nagyon.
De a vendégjátékok alkalmával gyakran volt ilyen élményben részünk.
Prágát nem lehet elfelejteni, hiszen varázslatos a város, és gyönyörű a színház, ahol egykor a Don Giovanni ősbemutatóját maga Mozart vezényelte. Meglepődve láttam, hogy a hagyománynak fittyet hányva, nem bordó, hanem kék színbe öltöztették a nézőteret.
Brnóban a próbán lettem figyelmes Harkányi Bandi kellék bőröndjén ékeskedő matricára, amin a felirat az hirdette, néhai tulajdonosa is járt valamikor Brnóban.
Dublinban Szent Patrik napkor voltunk. Hatalmas tömeg vonult jókedvűen, maskarába öltözve, a városon keresztül, órákon át. Óriási élmény volt.
Ahogy az is felejthetetlen emlék, mikor előadás után egy zsúfolásig megtelt, füstös, tradicionális kocsmában hajnalig roptuk az autentikus ír népzenére.
Akkor ittam először Guinness-t,
és életem egyik legfinomabb levesét ettem abban a tengerparti kisvendéglőben, ahova véletlenül keveredtünk. Kiderült: James Joyce törzshelyén jártunk.
Tizenöt év Össztánc. Köszönet mindenkinek, aki dolgozott benne, érte.
Sajnos vannak veszteségeink. Néhány kollégától örökre búcsúznunk kellett.
Imre Zoltán
A koreográfusunk csupa szív ember volt, aki a fáradt, elcsigázott társaságot a leghihetetlenebb helyzetben és a legváratlanabb módon volt képes megnevettetni, új energiával feltölteni. Teli volt hittel, lelkesedéssel. Olyan volt, mint a dinamit, erős, robbanékony, elsöprő energiájú. Nem lehetett nem a hatása alá kerülni, és nem lehetett nem imádni. Hihetetlen szakmai tudás, eredetiség és mély, empatikus szeretet jellemezte.
Sipos András, vagyis Sipi.
Mély érzésű, sebzett lelkű ember volt, aki fanyar, ironikus humorával palástolta fájdalmát. Képes volt a legrosszabb dolgokból is viccet csinálni, az elviselhetetlent pedig úgy humorba csomagolni, hogy a könnyeim csorogtak a nevetéstől.Több képben is partnerek voltunk, midig őt választottam, ha szabad volt a vásár.
Elment Móray Ernő, aki a fényeket álmodta meg, és Várszegi Miklós, lányaim édesapja, aki a hangzásvilágot.
Marton László, a rendezőnk azt mondta, arra gondolt 1994-ben, ezzel az előadással megnyitjuk az újjáépített színházat, aztán egy évadon át játszunk belőle még párat. Tizenöt év lett belőle, kétszázharminchét előadás.
Ha megengedik egy személyes emlékkel búcsúznék a régi Össztánctól.
Amikor 1994-ben próbáltunk, a munkához az is hozzátartozott, hogy a jelmeztervezőnk, Jánoskúti Márta segítségével megkeressük minden figurához a megfelelő ruhát. Jelmezeink kilencven százaléka a jelmeztárból származik, ami azt jelenti, hogy egy régi előadásban valaki már viselte őket. Azt hiszem, nem tudnék kedvencet választani az enyémek közül, mindegyiket szeretem; vagy azért, mert ronda, vagy azért, mert csinos. A sikktelen kék kosztüm éppúgy a szívemhez nőtt, mint a dögös piros. A Coca Cola-s jelenetben van egy sárga-fehér ruhám és egy ugyan ilyen színű magas sarkú topánkám, szintén a jelmeztárból. Általában nem könnyű rám cipőt találni, mert kicsi a lábam, ez viszont olyan, mintha nekem készült volna. Minden előadáson úgy bújok bele, hogy arra gondolok, jó úton járok, mert jó a lábnyom, amibe lépek.
A cipőm ugyanis Tábori Nórikáé volt valamikor.
2015. Az Össztánc újra műsoron. Gondolták volna?
fotó: Szkárossy Zsuzsa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése