Egy óriási asztalt. Kereket.
Tudom, hogy nem túl eredeti ötlet, Artúr király már jóval előttem kitalálta a lovagjai számára, de az álmai alakulásába nem szólhat bele az ember. Jó, akkor mondjuk, hogy az asztalt nem én álmodtam, csak a szereplőket, akik köré ülnek. Ez sem igaz, mert léteztek. Illetve léteznek, ugyanis nem lehet múlt időben beszélni róluk.
Álmomban meghívtam magamhoz a csodált, tisztelt, el nem feledhető, rég, vagy soha nem látott kollégáimat. Őket, akiknek a lába nyomába lépek minden nap, amikor a deszkát koptatom, a folyosón lépkedek, vagy az öltözőben készülődök. Sóhajaik, gondolatuk, örömük, bánatuk, sikereik és bukásaik energiái ott laknak a falak között. Abban a színházban, amelyik több mit húsz esztendeje az én játszóhelyem is immár. Ugyanabba a tükörbe nézve sminkeltem magam például a Chioggiai csetepaté-ban, amelyik Ruttkai Éva arcát mutatta oly sokszor, Tábori Nórika cipőjében roptam az Össztánc-ban, Kaszás Attila hangját hallom, ahányszor meglátom A padlás díszletét, amit egy kicsi, de annál jelentékenyebb díszlettervező, Fehér Miklós álmodott meg, és ha valakit enni látok a színpadon, vagy fütyülni hallok az épületben, azonnal eszembe jut, milyen hangon osztaná ki Sulyok Mária, ha ugyan egy jól célzott ütést meg nem eresztene a botjával. ...
Folyt. köv.
Részlet a víg-szín-házon-belül című könyvemből.
A fotó a Vígszínház archívumából származik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése