...
– Te meg majd néha megállsz mellettük, belenézel az arcukba, figyelve a reakcióikat?
– Éva! Ezt miért mondod?
– Mert mindig ezt csinálod, Zoli! Néha én is majdnem frászt kaptam, mikor észrevettem, hogy oldalról fürkészel, amikor próbát néztem. Egyébként mondd csak, mivel lehet nálad azt elérni, hogy valakinek ne a szemébe, hanem mellé nézz?
– Évám, te tudod a legjobban, hogy sem a sunyiságot, sem az ostobaságot, sem a készületlenséget nem tudom elviselni. A nagyképűséggel párosuló tehetségtelenség és a lustaság pedig egyenesen dühít. Ha valaki hazudik, méltatlanná válik arra, hogy a szemébe nézzek. Nem kell ezt megmondani neki, nem is szólok semmit, csak elnézek mellette, mintha ott sem lenne.
– Azt tudod, hogy a Pestiben sokáig kint volt a fotód a társalgóban? Ha valami baj volt, csak megálltam előtte és azt mondtam, hogy Zolikám, ha ezt látnád… ?! Hiányoztál ám, mert régen, ha valami nem stimmelt, ha gond adódott, mindig ott termettél, és megoldottad.
– Mint a prágai vendégjátékon? - kérdezem.
– Ó, az igazán nem nagy történet - kacag fel Várkonyi. A vonaton kezdődött, ahol nem volt a büfékocsiban meleg étel. Ki hallott már olyat, hogy szendvicset kelljen ebédelni a Vígszínház társulatának? Muszáj volt valamit csinálni, mégsem halhattak éhen, nem igaz? Komáromban aztán már lett. Mármint meleg étel. De úgy látszik, ez egy ilyen turné volt, mert mikor éjszaka megérkeztünk Prágába, a Hiltonban nem tudtunk vacsorázni. Teljesen magától értetődő volt, hogy felhívom a kultuszminisztert, hiszen az egész társulat éhes volt. Vacsorázni szerettünk volna, és vacsoráztunk is. Nem nagy ügy. … Finom ez a kolbász, Gyuszi!
– Mikor a régi színházat lebontották, Gyula bácsi megcsókolta a színpadot.
– Emlékszel rá? Igen így volt, el kellett búcsúznom tőle. Sok mindent megéltem rajta.
Azokon a deszkákon álltam boldog vőlegényként akkor is, pár héttel az esküvőm előtt, amikor a menyasszonyom egy szalonban az esküvői ruháját próbálva összeesett és meghalt. Akkor úgy éreztem, nem tudok többé felmenni arra a színpadra. De este előadásom volt. Ezer ember ült a nézőtéren, és megértettem, hogy a közönségnek semmi köze a tragédiámhoz, a gyászomhoz, és hét órakor mégis ott álltam és játszottam. Néha ilyen kegyetlenül ölel magához bennünket Thália, és soha nem ereszt. De Diana is szép nő, rengeteg örömet szerez nekem. Elmeséljem, hogy lőttem ki a hétvégén egy gyönyörű bakot?
– Gyuszi, ne beszéljünk vérontásról - szól közbe Rudi.
Volt benne részem, kint voltam a fronton, és a legszebb éveimből négyet töltöttem a "napsütötte" Szovjetunióban, különböző hadifogolytáborokban. Többek között a szépséges Baskíriában. Mikor hazaengedtek, az otthonom feldúlva, kirabolva. Mindenem odaveszett, csupán néhány véletlenül megmaradt tárgy volt, ami a múltra emlékeztetett. Teljesen újra kellett kezdenem az életet. A színpadon soha nem ér meglepetés, de az élet tele van váratlan fordulatokkal. Nem szeretek a színházról beszélni, azt csinálni jó. Az a három óra a színpadon, az a biztos, aztán mikor lemegy a függöny, mehet vissza az ember az életbe félni. Minden előadáson, az első színpadra lépés előtt az ég áldását kérem, úgy, hogy keresztet vetek. A Kreutzer szonátában már nagy szükségem volt rá, mert komoly fájdalmaim voltak, és csak úgy tudtam színpadra lépni, hogy megittam egy-két konyakot előadás előtt és alatt. Kissé csillapította a fájdalmamat. Nem akartam, hogy bárki lássa rajtam, hogy egyre nehezebben mozgok. Talán még a gyönyörű Szegedi Erika is elhitte, hogy csak öregszem, azért tápászkodom fel lassabban az egyik jelenetben.
– Én
Az öreg hölgy idejében voltam így… - kezd bele Éva. Gyönyörű, kifejező tekintete a múltba réved.
– Főiskolásként játszottam benne - szólalok meg a csendben.
Egyik este, jóval kezdés előtt gratulálni szerettem volna, mert előző nap megnéztem a
Találkozás című, frissen felújított előadást a Pestiben. Marika nénitől kértem bebocsátást a szentélybe, a művésznő öltözőjébe.
– Nagyon gyenge volt akkor Éva, de örömmel látott téged. Emlékszem, még ő kért bocsánatot, amiért a heverőn fekve fogadott - kapcsolódik a beszélgetésbe Marika néni, aki közben felvarrta a gombot, és felsegíti rám a kardigánomat. Szükségem is van rá, mert a a feltoluló emlék megborzongat.
– Ahogy beléptem és megláttam Évát, az első gondolatom az volt, hogy ma este biztosan nem lesz előadás. Mint egy parányi madárka feküdt a pamlagon, sápadt volt, erőtlennek látszott, de mosolygott, úgy tűnt, jólesik neki a látogatásom. Nem tudtam igazán szavakba önteni, csak zavartan elmakogtam, hogy köszönöm a csodás élményt amivel előző este ajándékozott meg a Pestiben. Mindössze pár percig maradtam, nem akartam fárasztani. Az öltözőből kilépve hátamat a falnak támasztva sírva fakadtam. Úgy éreztem, mindennek vége. Az előadás elmarad, mert ő nem áll fel arról a heverőről, és talán látni sem fogom már soha többé. De hét óra hét perckor felment a függöny, és minden úgy volt, ahogy lenni szokott. Aztán körülbelül tíz perccel kezdés után, abban a jelenetben, amelyben Claire megérkezik Güllenbe, Éva úgy robbant be a színpadra, hogy nem hittem a szememnek. Nyoma nem volt betegségnek, fáradtságnak, kimerültségnek, gyengeségnek. Varázslatos volt, ahogy megjelent. Akkor még az hittem, bármire képes, és a betegséget is le fogja győzni. Még ma is őrzöm az emlékét annak a napnak, meg azt az egydollárost is, amit aláírva, a bemutatóra kaptam.
– Emlékszem, akkor a jobb kezem már nem működött, a hangom is erőtlenebb, fakó lett. Marika a megmondhatója, hogy már én is csak úgy tudtam játszani, mint Rudi.
Marika néni csendesen, szinte észrevétlenül bólint, aztán sóhajt egyet. Finoman, szinte észrevehetetlenül, ahogy Évát szolgálta, ahogy mellette volt, míg csak tehette.
– Én voltam abban az előadásban az összes férjed - oldja a komorrá vált hangulatot Attila.
– Én pedig a komornyikod. De a régiben is játszottam az egyik vakot, Lobyt - mondja Szatyika.
– Én Mária szerepét örököltem meg, de Claire-t nem szerettem igazán. Ahogy Arkagyinát sem, mert a lelkem mélyén mindig Nyina maradtam - tér vissza közénk messze kalandozó gondolatai közül mosolygósan Éva. Bár az is igaz, hogy először nem akartam Mását sem eljátszani a Három nővér-ben, de aztán megszerettem. Milyen jó, hogy Horvai Pista erősködött.
– És Jelena Andrejevna a Ványa bácsi-ból? - kíváncsiskodom.
– Ó! Azt nagyon szerettem.
– A TV letörölte a felvételt, de egy részét valaki titokban megmentette.
– Remek előadás volt. Zoltán nagyszerű formában volt, Ivánnal pedig mindig élvezet játszani. Tényleg, ő miért nincs itt?
– Azt mondta, hogy mindent megírt a
Lábjegyzetek-ben, önökkel meg úgyis találkozik, amikor csak kedve tartja. Mária szerette az Öreg hölgyet?
– Igen. Nagyon. Elolvastam Dürrenmatt minden fellelhető írását. A rajzai, az illusztrációi meghökkentettek, valósággal megdermedtem tőlük. Arra gondoltam, hogy ugyanezt a feldúló hatást kell keltenem, ezért elképesztően gátlástalannak játszottam Claire-t, olyannak, akire nem vonatkoznak a törvények. Aki fiatalkorában, amikor lezüllött, törvényen kívül élt, s akit, mire öreg hölgy lett, félelmetes méretű vagyona a törvény fölé emelt.
A Bernarda Alba háza viszont nem kellemes emlék. Alig tudtam járni, nagyon fájt a lábam, és azt sem felejtem el soha, hogy az egyik kolléganő felszaladt magához panaszkodni Zoltán, mert ráhúztam egyet a botommal.
– Más is kapott, ha jól hallottam - szedem össze minden bátorságomat.
– Nem tehetek róla, ha valakit ki nem állhatok, azzal nem tudok bájologni. Engem megedzett az élet. Édesanyámat elvesztettem kétéves koromban, és tizenegy is alig voltam, mikor teljesen árván maradtam. Az életben sokszor kell dönteni, és jobb nyíltan felvállalni, amit az ember tesz. Sőt azt is, amit gondol.
– Miután kitört a háború, döntött, és emberek életét mentette meg... - szúrom közbe, de ingerülten félbeszakít.
– Ugyan! Semmiféle hőstettet nem vittem végbe. Nekünk volt, másnak meg nem, és én adtam. Semmi kockázatot nem vállaltam, maga az élet volt akkoriban kockázatos. Jól mondom, Zoltán?
– Azt hiszem, igen.
– Hogy is volt az a bizonyos szökés, Tanár úr? - tolakszik elő belőlem a kíváncsi kérdés.
– Nem tetszett nekem a fasizmus, és ennek hangot is adtam. Soha nem tagadtam, hogy baloldali gondolkodású vagyok, ‘41-ben el is bocsátottak a Nemzeti Színházból. Leszerződtem a Madách téri színházba, ami Madách Kamara is volt, és most Örkény Pista nevét viseli, ha jól tudom. Szóval itt játszottam éppen a IV. Henrik-et, Mária volt Spina grófnő. Az előadás javában tartott már, mikor azt láttam, hogy az ügyelő nagyon integet nekem oldalról. Kijátszottam magam hozzá, ő pedig elhadarta, hogy a Gestapo itt van az épületben, engem keresnek, de most menjek szépen vissza, mert nekik kell még egy-két perc, de ha int, azonnal jöjjek ki. Visszaszédelegtem, egy szó sem jutott eszembe a szövegből, nem is tudom, mi történt ezután a színpadon. Sűrűn nézegettem kifelé, a fejemben egyre csak az motoszkált; mi lesz most? Aztán megláttam az ügyelőt, aki vadul lengette felém a karját. Se szó, se beszéd kimentem, ketten elkaptak, betuszkoltak a legközelebbi öltözőbe, rám adtak egy kabátot, csak úgy a jelmezem tetejére, a fejembe nyomtak egy sapkát, miközben elmondták, mit kell tennem. Aztán ahogy utasítottak, kimásztam az ablakon a háztetőre, onnan le a szomszédos utcába, ahol volt egy kávéház, oda kellett bemennem. Pár perccel később egy asztalnál ülve, remegő gyomorral néztem, ahogy a színházat körülveszik a fegyveresek. Nemsokára, ahogy ígérték, megjelent egy kocsi, a színház tulajdonosának, gróf Károlyi Istvánnak az autója, amivel elvittek az ő egyik vidéki birtokára. Tudtad, hogy ő volt Manyika nagy szerelme?
- Kiss Manyié?
- Igen. István nagyszerű barát volt. Vigyázott rám, jó sorom volt nála, de egyszer csak jött a hír, hogy ott is keresni fognak. Mennem kellett. A végzetem a nagykörúti épületbe, a Vígszínházba vezérelt, mert valóban igaz, hogy a pincéjében laktam hónapokon át. A forgószínpad alatt voltak olyan rejtett zugok, amik alkalmasak voltak arra, hogy egy ember elbújjon bennük. A műszakiak viselték gondomat. Egész életemben hálás voltam nekik ezért. Most is csak azt tudom mondani, remek emberek voltak. Köszönöm, hogy senkinek nem jutott eszébe feladni, pedig sokan tudták, hogy ott lakom a színpad alatt.
– Mikor Zoltán megszökött a színházból, mindent átkutattak utána, de szerencsére senkit nem bántottak. Nem tudtak mit tenni, mert egy emberként azt állítottuk, nem tudjuk, hova tűnt. De aggódtunk – emlékszik vissza arra a napra Mária.
– Mária, önnek mindig nagy tekintélye volt. A színházban a kollégái, munkatársai féltek magától?
– Féltek és tiszteltek. Ez így rendben is van. Nekem ez a szakma addig nagyon nehéz volt, amíg rá nem jöttem, hogy csak a saját módszerem szerint tudok dolgozni. Én azzal értem el mindent, és soha nem rejtettem véka alá a véleményemet. A színház templom, ott nem lehet akárhogy viselkedni. Miért nem lehet enni a színpadon? Miért nem lehet hangoskodni, csúnyán beszélni, fütyülni? A templomban szokás? Lehet? Illik? Ugye, hogy nem! Hát a színpadon sem! Íratlan szabály ez. Aki megszegi, nem is méltó arra, hogy a deszkákra lépjen. Vagy mostanában ez már másképp van?
– Attól tartok, igen. Sajnos. Miért ment el a Vígből?
– Mert javasoltam a nyugdíjaztatását – szól közbe Várkonyi tanár úr. Elma és Téni el is fogadta. A színház fiatalítását szerettem volna elérni az így felszabaduló bérekből. Én is kérelmeztem a nyugdíjazásomat, de nekem más sorsot szántak az égiek, és ‘79 április 10-én magukhoz rendeltek. Pedig szívesen tanulmányoztam volna még a spanyol nyelvet, amibe kicsit belekóstoltam.
– A tökéletesen beszélt angol, német, olasz, francia mellett?
– Azt is terveztem, hogy végre írni fogok.
– Mi nyugdíjasok lettünk, ami anyagilag még kedvezőbb is volt nekünk. Igaz, Téni? - kérdezi Elmuska.
– Nem is lehetett másképp. Nekem a legjobb járt mindig - dörmögi Téni bácsi.
– Nekem viszont az egész dolog nem tetszett. Megsértődtem és úgy mentem el, hogy a lábamat be nem teszem többé a Vígszínházba. Nem messze laktam, de soha többé nem mentem el a falai mellett, inkább átmentem a másik oldalra. Még az épületet is elkerültem. Elma, veled nem voltunk éppen puszipajtások, de azt meg kell mondjam, hogy a Macskajáték Orbánnéja veled, életem egyik legnagyobb élménye. Szerencsés ráadása volt a pályámnak.
– Kétszáz estén keresztül játszottuk együtt. Minden alkalommal élveztem én is. Furcsa paradoxon, hogy fiatalkoromban mindenáron arra törekedtem, hogy érdekes legyek a színpadon. Mikor felhagytam ezzel, egyszerűbbé váltam, és azt mondják, érdekessé.
– Érdekesek voltak a babonáid is, amiktől néha a falnak mentünk - szúrja közbe kuncogva Éva.
– Mikre gondolsz?
– Nem lehetett az öltöződbe vattát bevinni a lesminkeléshez.
– Annak nagyon egyszerű a magyarázata. A vatta pihéje ugyanis úgy szállingózik mindenfelé, hogy észre sem veszed, és ha csak egyetlen aprócska szál a szemedbe kerül, vagy a szempilládra tapad, máris folyik a könnyed.
– És miért újságpapír volt a sminkjeid alatt, terítő helyett?
– Mert azt nyugodtan össze lehetett maszatolni, nem kellett félteni.
– De a premierig nem volt szabad kicserélni, bármi is történt vele.
– Persze, hiszen azzal próbáltam be a szerepet. Mi ebben a furcsa?
– Még mindig szereted a kalapokat?
– Azokról legalább annyit tudok beszélni, mint Gyuszi a vadászatról.
Huncutul villan a kék szem, aminek színét a Jóisten biztosan kölcsönkérte, mikor a búzavirágot festette. Mindannyian nevetünk, és ekkor megszólal a legtávolabbi székből egy hang, kicsit rekedten de tisztán, mélyen zengőn, összetéveszthetetlenül, tomanekesen.
– Aki szinte a színpadra született, nem tudja elképzelni, milyen hátrány az, ha valaki egy megkezdett életet cserél fel a színházi létre. Az én életem akkor nyert igazi tartalmat, amikor beálltam a pécsi színház kórusába. Pedig addigra már családom volt, gyermekem, állásom, egzisztenciám. Egy valami nem volt, az, amit csak a színpadon érzek. Ti úgysem tudjátok ezt megérteni.
Soha nem tudtam veletek együtt mulatni, nevetgélni, sztorizgatni a társalgóban, bulizni, talán még örülni sem. Számomra ez a pálya küszködés, amit csak alázattal lehet elviselni. Most elmegyek. Érezzétek jól magatokat. Ha Kapás Dezső befutna, mondjátok meg neki, ugorjon föl egy italra. Bármikor jöhet, de ő ezt úgyis tudja.
– Mindig ilyen. Minden előadás előtt az öltözőben jógázott, talán soha nem jött fel a társalgóba. Bezzeg Téni! Már ötkor ott ült jelmezben a foteljában – kommentálja az eseményeket Gyula bácsi.
– Emlékszem, az első intelmek úgy szóltak a Főiskolásoknak, hogy mindenkinek mutatkozzunk be, aki szembe jön, mert jobb kétszer, mint egyszer sem, és hogy senkinek nem szabad beleülni Téni bácsi foteljába a társalgóban – kotyogok közbe.
– A Pestiben is volt egy jókora karosszékem. Piros. Az ajtó mellett állt, mert onnan jól szemmel tudtam tartani mindent. A fiatalokat kedveltem mindig, szerettem, ha kérdeznek, de ha nem, akkor is meséltem. Te tudtad, hogy az első háborúban szifiliszt kaptam?
– Nem.
– Ó, ha még egyszer hetven éves lehetnék, bizony elkezdenék neked udvarolni.
– Mindig ilyen komisz volt – villantja rá bűbájos mosolyát Éva.
– Bea néni mit szól ehhez? – kérdezem kicsit elpirulva.
– Ismer ő engem, talán jobban, mint én magamat.
– Úgy hallom, minden előadáson ott van, minden áldott este.
– Egy időben bent ült a próbákon is.
– Egyszer, mikor túlságosan aktívan vett részt az alkotási folyamatban, szóvá is tettem, hogy nem Beát, hanem Páger Antalt szerződtettük - nevet nagyot Várkonyi tanár úr.
– Mikor színpadra mentem, ő is mindig beóvatoskodott a nézőtérre - paskolja meg élete párja kezét szeretettel Téni bácsi.
Minden egyes alkalommal megnézett, és mindig elmondta a véleményét, akár kérdeztem, akár nem. Nagy kritikusom ő. Gyönyörű nő volt. Mikor hazajöttem Argentínából, egymás mellé sorsolt bennünket az élet, vagy ki tudja kicsoda, micsoda. Azt is mondogatták, hogy rám állították; figyeljen meg. De nem igazán érdekel, mert szeretem és örülök, hogy mellettem van.
– Mi történt, ami miatt menni kellett az országból, majd visszajönni?
– Nézd! Emberek vagyunk. Bűnt soha nem követtem el életemben, tévedni meg annyit tévedtem, amennyit minden ember tévedhet.
Legnagyobb meglepetésemre Mária ragadja magához a szót.
– Téni hibát követett el abban az időben, amikor igen sokan megtévedtek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az ő felelőssége kisebb azáltal, hogy nem volt egyedül, de nem volt könnyű bűntelennek maradni. Nem akarom felmenteni, de ő legalább a hazatérése után a művészetével bizonyított. A legnagyobb hibát akkor követte el, amikor egyáltalán részt vett a napi politikában. Szerintem ez nem lehet feladata egy színésznek, egy művésznek. Nekünk valami állandóbbat kell képviselnünk, az embert, a humánumot kell szolgálnunk.
– Mindig haza akartam jönni. Egyszer Buenos Airesben fel akartam szállni egy buszra, mikor valaki elém állt, hogy:
menjen innen szenyor, nem látja, hogy filmezés van? Csak színész szállhat fel. Hirtelen eszembe jutott minden. Tudtam, hogy jönnöm kell. Itthon nekem egyedül a régi Páger Antal volt a legnagyobb ellenségem, neki kellett bebizonyítanom, hogy bírom vele a versenyt.
– Sikerült?
– Azt hiszem, igen. Pedig nem volt könnyű. Amikor kilenc év után először léptem a Vígszínház színpadára, nem voltam biztos abban, nem golyót kapok üdvözlésül a nézőtérről. Egy biztos, arra a hatalmas ovációra nem számítottam. Meg is ijesztett, de azután minden pillanatban ehhez a fogadtatáshoz és szeretethez akartam méltó lenni. A legjobbá kellett válnom.
– Az összes sikeremet, díjamat, szerepet elcserélném két kisgyerekre - szólal meg váratlanul Latinovits Zoltán. Mélyen elgondolkodva ült, azt hittem, nincs is velünk gondolatban. Várom, hogy folytassa, de újra csendbe burkolózik.
– Én nagyon bíztam és reménykedtem abban, hogy egyszer apa lehetek- hallom a hátam mögül az összetéveszthetetlen hangot, Attiláét.
A legcsodásabb dolog az volt életemben, amikor magamhoz ölelhettem a kisfiamat, és fáj, hogy a lányomat soha nem tarthattam a karjaimban. Nem akartam magukra hagyni őket. Annyi mindent szerettem volna megmutatni nekik.
A mécsesek és a tűz halvány fényében is látszik, hogy tekintete ködössé válik. Mindannyian tudjuk, miről beszél. Ismét csend telepszik közénk, erre mondják: angyal szállt el felettünk. Zoltán töri meg a csendet, mintegy az előző gondolatát folytatva.
– Azt hiszem, amiatt vágytam igazi családra, mert apám odahagyta anyámat. Nem kellettünk neki, és egyszerűen továbbállt, édesanyám pedig visszatért szülei és testvérei közé a Gundel házba. Oda, ahol azt mondják, pontosan Krúdy Gyula bácsi asztala fölött születtem.
Anyám éjjelekig dolgozott, és elindult velem a lemondás és az önlegyőzés ösvényein. Mindent odaadnék a harmonikus, boldog családi életért, a gyermekeim öleléséért, mosolyáért, azért a tiszta szeretetért, amit csak ők adhatnak.
– Zoli, tudod, hiszen olyan sokszor megbeszéltük, hogy miért nem lettek gyerekeink.
– Tudom. Én is féltem, nemcsak te. Mi lett volna, ha nem a te imádnivaló természetedet öröklik…?
– Rengeteg időt töltöttünk együtt, hiszen Liza és Éva elválaszthatatlan barátnők voltak – telepszik le közénk Szatyika.
Ismertünk benneteket, mégis a legjobb igazodási pontot az ablakotokban álló fotó adta. Olyan kerete volt, mint egy festőállvány, és amikor nyitva volt, tudtuk, minden rendben van, ám amikor behajtva találtuk, igyekeztünk gyorsan távozni.
– Tudjátok, hogy téptük, de mi értettük egymást a legjobban a világon. Senki nem tudna úgy szeretni, mint ő… – mondja gyengéden Éva. Miskolcon találkoztunk. Ottó, a testvérem meghívott, hogy az
Ilyen nagy szerelem című előadásban pár estén játsszam el vendégként Lídiát. Az első próbánk este fél hétkor kezdődött. Péter, akit Zoli játszott, az ágyban feküdt, nekem fésülködni kellett, amikor odaszólt nekem, ránéztem… és leállt a próba. Nem tudtam folytatni. Amikor a szemébe néztem, a saját szemem nézett vissza rám.
– Pedig féltem tőled. Mikor megtudtam, hogy jössz, az éjjeliszekrényre kitettem a képedet, hogy barátkozzam veled.
– A darab egy esküvővel ér véget.
– Előadás után táncoltunk.
– Az a bordó kordbársony zakó volt rajtad, amit Somló Pistától kaptál.
– Az esőben sétáltunk.
– Életünk első grogját ittuk.
– Hazakísértelek.
– Fölmentem, kinéztem. Ott álltál az ablak alatt. Másnap kaptam egy hosszú levelet. Gyönyörűségeset. Az élet tud olyan lenni, mint a mese, ha embernek örökké lányszíve marad.
– De annak ára van.
– Attól kezdve minden premierre, fél hétkor virágcsokrot kaptam tőled, olyan gyönyörűséges sorok kíséretében, amelyektől megemelkedik, aki kapja. Minden ember, aki gondolkodik, lát, érez, megpróbálja mindazt, amit átélt, tapasztalt, megszenvedett, kinccsé varázsolni. Mint a csillag fönt az égen. És a csillagnak dolga van, az, hogy messzire világítson. Ez nagyon nehéz… Főleg azután volt nehéz, hogy magamra hagytál. Mindig az ágyam mellett volt az a Paul Klee reprodukció, amit vasárnap reggel a kávé mellé hoztál megmutatni. Azt mondtad, a képen süt a nap, virágoznak a fák, nem lesz semmi baj! De lett, mert még aznap este 19. 40-kor jött az a vonat, és te végleg elmentél. Egy fotódat odatettem a Klee kép mellé, hogy reggel, amikor felébredek, arra pillanthassak először. Valaki ellopta. Reggelente mindig felmentem az emeletre, az íróasztalodhoz ültem, gyertyát gyújtottam. Az elhasznált gyufaszálakat az egyik poharadba tettem, soha többé nem ürítettem ki. Attól a vasárnaptól kezdve az óránk is örökre fél hetet mutatott.
– Szombaton este még bent voltam nálad a színházban.
– Én is emlékszem. Előzőleg régen nem láttam magát Zoltán, és örültem, hogy jól van. Sokkal jobban nézett ki, mint áprilisban, amikor bevonult a kórházba. Azt mondta Évának, hogy házasodjanak össze - réved a múltba Marika néni.
– Aznap sokáig nem tudtunk elaludni, hajnalig beszélgettünk. Vasárnap reggel még aludtál, mikor Bagóval elmentünk sétálni- folytatja Zoltán. Mikor visszaértünk, a ház előtt leejtettem az ásványvizes üveget. Összetört.
– Igen. Napok múltán is ott éktelenkedtek a szilánkok a járdán. Este találkoztunk volna Szemesen… - komorodik el Éva.
– Mi történt? Mindenki csak találgat – teszem fel félve a kérdést. Szabad egyáltalán faggatóznom?
– Másfél hónapot töltöttem kórházban. A valóságos vagy a vélt depresszió ellustított, elpuhított. Néha napokat ágyban töltöttem, néha dühöngtem. Sokszor a színházban is.
– Egyszer, egy ilyen alkalommal olyannak láttalak Éva, mint azelőtt soha – veszi át a szót Nórika. A művészbejárónál találkoztunk, hallottam, hogy zeng a ház, Zoli ordított a második emeleten, de úgy, hogy az egész kerület hallotta. Te remegtél és szinte sírva kérdezted tőlünk:
„Hát senki nem tudja megfékezni ezt az állatot!?”
– Emlékszem. Tizenhat év után egyszer úgy gondoltuk, adunk egymásnak egy kis időt és távolságot, hogy ne kínozzuk egymást, és hogy lássuk, megy-e külön. Tudjuk-e egymás nélkül folytatni.
– De nem ment. Ekkor írtam neked:
„Kilazult karom a derekad körül, de a kezedet fogom. Ne siess, ne kapkodj, ne térj ki. Újraszüljük magunkat. Te is akard. Hogy együtt legyen jó. Ha talán nem is úgy mint régen. Ha a múltamra emlékszem, Te is öleled az életemet, belefonódtál, rám szőtted életed hálóját, beleszőtted a hitbe a szerelem fonalát! Merre vagy? Hiányzol. Rettenetesen hiányzol. Töltsük meg a házat szeretettel. Rakjuk újra a kályhát, újra a tüzet. Költözzön vissza az ölelés, valamely késői józanabb, de maradóbb szerelem. Fáj a hiányod. Úgy hiszem, szárnyverdesve, topogva, ágaskodva, szeretlek. Ha még vagy. Ha neked ez elég. Ha Te is így akarod. Ha van még idő.”
– Amikor nagy baj volt, mindig ott voltam melletted, de nem voltam az őrző angyalod Zoltán. Igazi társra találtunk egymásban, ezért is nem tudtunk elszakadni egymástól. Szenvedélyesen nagy szövetség volt ez. Nem lágy, boldog összeborulás, hanem mintha a hátunk érne össze, úgy harcolnánk. Soha nem hittem el, hogy miután újra egymásra találtunk, szándékosan hagytál magamra. Ugye nem így volt?
– Tele voltam tervvel. Szerettem volna augusztusban néhány hetet Szemesen tölteni, aztán elbújva kettesben nyaralni Veled. És igen, jó a memóriád Marika, feleségül vettem volna Évát, ha hozzám jön. És bár sok keserűség halmozódott fel bennem, ősztől jó lett volna az Operettben újra játszani a Bozzi urat, nagyon foglalkoztatott az írás is, és rendezni akartam a Rádióban. Vasárnap reggel Szemesen fát vágtam, hogy jobb legyen a kondícióm, nekiláttam a jógázásnak is, amitől sokkal jobban éreztem magam. Úgy terveztem, mindennap háromszor megcsinálom a gyakorlatokat. A budai házat is el akartam adni, túl nagy volt nekünk, szerettem volna egy emberléptékűbb otthont venni. De jött az a vonat. Nem emlékszem fájdalomra, csak arra, hogy emberek vesznek körül, betesznek egy mentőbe, aztán sötét lett minden, mint előadás után, mikor kihunynak a reflektorok…
Felébredek, de még nem nyitom ki a szemem. Azt már tudom, hogy nem ott vagyok, ahol percekkel ezelőtt. Pedig még látni akarom… Mit is? Az asztal körül magunkat. Azt sem tudom, kaptak-e enni, inni a vendégeim. Nem fáztak? Jól érezték magukat?
Kisétálok a kertbe. A reggeli fényben keresem az esti összejövetel emlékeit. Nyoma sincs a kerek asztalnak. Persze, hiszen csak álmodtam!
A nap eltelik, ahogy szokott, teszem a dolgom, kicsit bágyadt vagyok, magam sem értem az okát. Este előadásom van, készülődöm. A kedvenc piros kardigánomat veszem fel – gondolom –, aztán eszembe jut, hogy laza rajta egy gomb, azt még gyorsan fel kell erősítenem, mielőtt elindulok. Ahogy kiveszem a szekrényből, nem hiszek a szememnek. Hibátlanul, szorosan felvarrva sorakoznak rajta a gombok, egyik a másik után.
Kinézek a kertbe. A macska éppen iszkol fel a fára, aztán durcásan elhelyezkedik két ág találkozásának mélyedésében.
Álmodtam?
Részlet a VÍG-SZÍ-HÁZON-BELÜL című könyvemből
https://www.facebook.com/vigszinhazonbelul.hullanzsuzsa?ref=hl
A fotók magángyűjteményekből és a Színházi Adattárból származnak.
