2016. május 1., vasárnap

Anyák napján

Az én anyukám.




Azt mondja, soha nem volt önmagával ilyen harmóniában, mint az elmúlt évtizedben. Pedig nem volt mindig így. Nagyon nem.

Pontosan 20 évvel ezelőtt, amikor annyi idős volt, mint most én, úgy omlott össze az élete, mint a kártyavár, ha ráfújnak. Sokáig úgy látszott, nem csak az élete, hanem az elméje, a lelke sem lesz soha a régi. Orvostól-orvosig, kórháztól-szanatóriumig küszködtünk, remélve, hátha minden jóra fordul. Vagy az sem baj, ha nem fordul meg minden, de legalább egy kis változást reméltem.  Abban bíztam, nemsokára újra mosolyogni fog ránk, eszik akkor is, ha nem állok mellette, ölébe ülteti a vadonatúj, pár hónapos, meg az ötéves unokáját, mesél nekik, túrázik, kertészkedik velük, vagy egyedül, és ha úgy tartja kedve, szaggat egy kis nokedlit. Ahogy teltek a hónapok, egyre fogyott a remény, hogy ezek közül akár egy is bekövetkezik. Egy idő után már annak is örültem volna, ha legalább arról tudomást vesz, hogy van itt ez a földi élet. Hogy mi baja volt? Röviden: ideg-összeroppanás, depresszióval dúsítva.
Egy nyugat dunántúli kisváros szanatóriumában minden látogatáskor  egyre ijedtebben figyeltem, mivé vált az én anyukám. Minden orvosi, családi, baráti igyekezet, hogy javítsunk az állapotán, hiábavalónak bizonyult. Két év telt el így, majd egy alkalommal, amikor látogatóba mentem, egy tétova, még zavarodott, ám elszántnak látszó asszonyt találtam abban a bőrben, amiben addig egy élettelen, az anyukámra egyáltalán nem hasonlító lény tartózkodott. Bizonytalan volt a járása, erőtlen a karja, szürke a bőre, ködös a tekintete de a szemében erőt láttam, talán dacot?, gyenge szavaiban meggyőződés csengett.
- Most már meg fogok gyógyulni. Meggyógyulok, mert elhatároztam- mondta.  Hittem neki.



Eleinte még mindenféle mankóra volt szükség, amit kedélyjavítónak, antidepresszánsnak is hívhatunk, de mivel megvolt mellé az elhatározás és az akarat, hogy újra emberi életet éljen a vegetálás helyett, az én mamám napról-napra erősebb lett.
Elkezdett  a gyógynövényekről tanulni, és gyógyszereit lassan lecserélte fűben-fában orvosságokra. Megtanult masszírozni. Először csak a talp reflexzónái izgatták, de aztán annyira beleszeretett a természetes gyógymódokba, hogy sorra végezte a tanfolyamokat. Minden elfogultság nélkül állíthatom: olyan keze van, hogy a csodájára járnak. Szájhagyomány útján terjedt, annyi vendége lett, alig győzte.  Akit egyszer megmasszírozott visszatért, és többnyire hozott magával még egy embert, vagy kettőt, vagy hármat. Volt olyan nap, hogy reggel nyolctól este tízig folyamatosan dolgozott. Szerette, hogy szerették, a bizalmukba fogadták. De talán még jobban szerette, hogy adhatott, hogy sokat tehetett azokért az emberekért, akik felfeküdtek a masszírozó ágyra. Egy héten három- négy alkalommal buszozott fel a bakonyi kis faluból a fővárosba, mert aludni mindig is a saját ágyában tudott a legjobban.



Próbáltam lassításra bírni, de nem hagyta magát. Egyik délelőtt éppen olvasópróbám volt a Vígszínházban, mikor felhívott, hogy már jól van, csak volt egy kis infarktus gyanúja, amivel bevitték a kórházba, de ne izguljak, tényleg minden rendben, viszont úgy gondolja, itt az ideje egy kicsit fékezni. Barátnője szalonjában, ahol dolgozott, királynőnek illő módon búcsúztatták, az összes vendége jelen volt.

Bodajkon, ahol él, van egy kert is. Maga műveli, gondozza, megterem rajta sárgarépától a spenótig, paprikától a borsóig, az epertől a szőlőig minden, ami kell; befőzve, lefagyasztva kitart a következő nyárig. Ami abban a kertben terem bio, mert nem használ semmilyen mérget. Mindenre van természetes megoldás, azt vallja. Egy időben könyörögtem neki, ha már a füvet nem engedi másnak lenyírni, legalább ősszel, az ásáshoz hadd hívjak segítséget. Azt mondta jó, majd pár nap múlva felhívott; ne menjen senki, mert olyan szép idő volt, már felásta az egész kertet ő maga. Azt mondja, ha kint dolgozik, soha nem fáj a háta, a dereka, a konyhában viszont mindig. Mert ott nem nagyon szeret lenni. Ugyan azonnal szaggatja a nokedlit, ha az unokák bármelyike elsóhajtja magát (galaktikusan a legfinomabb nokedli), főzi a gulyást, ha barátnője bejelentkezik, gyúrja a tésztát a szilvásgombóchoz, de közben mindig megfájdul a dereka. A kertben viszont soha.



Hetven évesen úgy gondolta, jó lenne kicsit belekóstolni abba, amit fiatal korában szeretett volna csinálni, de nem volt rá módja, így aztán elkezdett festeni. Elkeveredett egy szakkörbe, szintén busszal jár oda heti kétszer, ahol a festőtanár nem hitte el, hogy tejesen kezdő. Mindössze három hónap telt el ahhoz képest, hogy először vett ecsetet a kezébe, mikoris egy megyei kortárs versenyen második helyezett lett egy képe.  Azóta begyűjtött még jó pár nívó díjat. Nagyon büszke vagyok rá.



Szeretlek Mamikám!
A Jóisten vigyázzon rád, adjon neked még sok-sok boldog évet!
Megérdemled.  
 

2016. március 17., csütörtök

Meghalt Kamondi Zoltán




Néhány évvel ezelőtt írtam.


"Mindent anyámról. 

Szerettem a filmet, amikor jó pár évvel ezelőtt megnéztem.
Igazi szép emberfilm, őszinte, érzékeny vallomás arról, hogy mindannyian ugyanazokkal az érzelmekkel, fájdalmakkal, örömökkel találkozunk, bőrszíntől, felekezeti, vagy nemi hovatartozástól függetlenül. Hogy ezeket hogyan éljük meg, hogyan éljük túl, az csak rajtunk, az emberségünkön múlik. 
A Pesti Színházban, a színpadi adaptációt egy filmrendező próbálta velünk: 
Kamondi Zoltán.

Eddig nem volt szerencsém ismerni, nem tudtam hogyan dolgozik, hogy gondolkodik, viszont amit a próbafolyamat kezdetéig láttam belőle, egy kicsit megijesztett; magának való, megközelíthetetlen, karcos ember benyomását keltette.

Eltelt a próbaidő két hónapja, és ha ma bárki megkérdezné, mi volt a legmeglepőbb számomra az eltelt idő alatt, azt mondanám: Zoltán.

Egy zenekar mindig úgy muzsikál, ahogy a karmester dirigál, igaz ez a rendezőre és színészeire is. Zoltán az első pillanattól olyan természetes módon volt jelen köztünk, mintha mindig is velünk lett volna. Magabiztos kézzel, a dirigensi pálcát keményen fogva vezette a színészeket az útra, amiről nagyon világos elképzelései voltak, miközben megadta az alkotói szabadságot mindenkinek, aki a színpadon volt.
Hogy milyen lesz egy előadás, mindenkitől függ, aki részt vesz a szülési folyamatban.
Kellékesek, díszítők, bútorosok a háttérben dolgoznak, de egyáltalán nem mindegy hogyan, milyen pontosan és milyen csendben. A munkájuk minősége, de a lelkesedésük mindenképp attól függ, milyen megbecsülésben van részük.
Eleinte megoldhatatlannak látszó problémát okoztak számunkra a parányi térben mozgó kocsik; a díszlet, a millió kellék, bútor hangtalan mozgatása, a rengeteg változás, gyorsöltözés, de ami ez alatt a két hónap alatt történt, sok rendezőnek, színházi embernek példaként szolgálhat. Zoltán a viselkedésével, emberségével, humorával, intelligenciájával kivétel nélkül mindenkit maga és az ügy mellé tudott állítani.   

A főpróbaidőszak mindig fárasztó, kimerítő és sokszor feszültségekkel terhes, hiszen kevés az idő, ami a bemutatóig hátra van, rengeteg bizonytalanság, pontatlanság van még, viszont a bemutatóra mindennek stimmelni kell. 

Az ilyen időszakban gyakran felmerülő kérdésekre, nevezetesen: „hogy álltok, milyenek a próbák, milyen a hangulat?” ezt válaszoltam négy napja: 
- Ma délelőtt összpróbánk volt. A megbeszélésen mindenki, aki az előadásban részt vesz, rendező, színész, asszisztens, díszítő, bútoros, fodrász, sminkes, öltöztető, hangosító, világosító, ügyelő, kellékes, dramaturg, mindenki ott ült a színpadon. Zoltán elmondta azokat a dolgokat, amiken változtatni, javítani kell. Egy hangos szó nem hangzott el, senki nem volt ideges, feszült. Négy óra kemény munka után is mindenkinek volt humora, önkritikája, felelősségérzete, ha kellett, kreatív ötlete. És közben rengeteget nevettünk.

A próbák alatt sokat ültem a nézőtéren.  Az utóbbi két hétben, amikor nem voltam színpadon, mindig, néztem a kollégákat. Élveztem, ahogy próbáltak, örömmel láttam, hogyan pontosodtak a helyzetek, a figurák, a viszonyok. Ha egy-egy gondolatommal, ötletemmel segíthettem nekik, megtettem. Persze szívesebben játszanék olyan szerepet, ahol kevesebbet tudnék a nézőtéren ülni, de majd legközelebb.

 Keményen dolgoztunk, néha rettenetesen fáradtak voltunk, viszont a hangulat mindvégig kellemes volt. Köszönet érte."

És most: Isten veled Zoli! 

2016. január 27., szerda



"I need a friend, oh I need a friend
To make me happy, not so alone
Look at me here
Here on my own again

Up straight in the sunshine"



1987-ben utolsó éves voltam a Színművészeti főiskolán. Mielőtt megkaptam volna a diplomámat, szakított velem a fiú, akivel négy éven át jártam. Banális történet, a színpadon beleszeretett a partnerébe, viszont tökéletesen időzítette a szakítás bejelentését. Egy főpróba előtt került rá sor, amikor a nem éppen fiatal és cseppet sem szép karakterem bőrében már a kezdésre várakoztam. Egyszóval jó rondára voltam sminkelve, rajzolt ráncokkal  a homlokomon, festett karikákkal a szemem körül, sőt meg pár szál bajuszt is kellett ragasztanom a darab rendezője kérésére. Akkor még hamvas szépségem vastag, csúf vakolattal volt eltakarva, aminek abban a helyzetben megvolt az a pozitívuma, hogy legalább nem látszott, mennyire elsápadtam a hír hallatán. Önbecsülésem egy pillanat alatt a béka feneke alá került, női méltóságom csekély maradékát azonban a legnagyobb  önuralommal összekapartam, és távoztam a tett színhelyéről, egyenesen a főpróbára, ahol persze nem lehetett ordítva bőgni. Erre csak később kerülhetett volna sor, de addigra már elment tőle a kedvem.

Aztán amikor némi gondolkodás után mégis aláírtam a szerződést abba a városba, abba a színházba, ahol exem az új barátnővel élte víg napjait, meg mertem voltam esküdni rá, hogy nagyon szomorú nyaram lesz, ugyanis a volt pasim is benne volt a Csíksomlyói passióban, amit éppen próbáltuk.
Hogy mégsem boldogtalankodással telt idő, azt a barátaimnak köszönhetem. Soha annyit nem röhögtem, mint azon a nyáron. Gyakorlatilag megállás nélkül a hülyéskedésen járt az eszünk, kivéve persze, amikor dolgoztunk. Na jó, néha akkor is.
Amikor csak tehettük, leszaladtunk a Balatonra, ahol úgy rosszalkodtunk, mint a szabadjára engedett gyerekek. A helyi sajtó egyik prominense ki is szerkesztett bennünket. Kiváltképp a színdarabban főszerepet játszó kollégánk viselkedése szúrta a szemét, aki - természetesen többedmagával - "napfelkelte délben" játékot játszott az erősen hullámzó vízben. Hogy értsék miről van szó és a közerkölcsöt mégse sértsem, a játék lényege az volt, hogy a fiúk a derékig érő vízben sorban álltak, arccal Siófok felé. Erős déli szél volt, nekik pedig a közelgő jókora hullámba fejest kellett ugrani. A dolog pikantériáját az adta, hogy mindezt úgy művelték, hogy a fürdőnadrágjuk nem a szokott helyen tartózkodott, hanem a kezükben. Az újságíró, aki nyilván szemtanúja volt az eseményeknek, és valószínűleg hallotta a produkcióhoz kapcsolódó visongást, nem állta meg, hogy szóvá ne tegye: szégyellheti magát az illető, aki este Jézust alakítja a passióban, napközben meg a fenekét mutogatja az almádi strandon.
Bennünket semmi nem tántorított el attól hogy élvezzük a nyarat, a vizet, a napsütést, a szabad estéket, a hűvös éjszakákat, a klubot, a vörösborskólát, a gyilkos nevű, már nem is emlékszem milyen összetételű koktélt, a Kuplung becenevű szórakozóhelyet (azért kuplung, mert be kell nyomni), ahol isteni zenékre lehetett táncolni.

Ebben az évben, 1987-ben született egy dal. A Wonderful life. Egy Black nevű pasi énekelte.


https://www.youtube.com/watch?v=7kE3my5h74I

Rengetegszer hallottam, szerettem, és a  Kuplungban is  ezzel a dallal ért véget minden táncolós este. Mikor először láttam az előadót, elcsodálkoztam, egyáltalán nem volt fekete, sőt szőkének látszott a fekete-fehér klippben. Később megtudtam, hogy Írországban él, tehát valószínűleg vörös. A hangja viszont sötét. Nem fekete, inkább sötétbarna, nagyon kifejező, érzéki, és kicsit szomorú.
Pedig ez egy vidám dal akar lenni? Nem, nem az. Amikor hallom, vagy a klippet nézem, összeszorul a szívem, és sírnom kell. Attól amit hallok és attól, ami ehhez a dalhoz kötődik: a huszonkilenc évvel ezelőtti nyár minden élménye; és egy különös este, amikor annyira megfájdult a lábam a sok táncolástól, hogy nem bírtam hazagyalogolni, ezért valaki a hátara kapott, és hazacipelt. Eleinte ő is csak a barátom volt, aztán észrevétlenül egyre több lett. Sokkal több. Ő lett a két lányom édesapja.
A Wonderful life a mi dalunk. Volt. Tizenöt éve már csak az enyém. Bár végrendelet nem készült róla, de amikor gyermekeim édesapja átúszott abba a másik világba, ezt a dalt megörököltem.

Tegnap este  olvastam a hírt, hogy a barna hangú férfi, Black is meghalt.

Ma egész nap ezt a dalt énekelem. Részleteket dúdolok, dünnyögök magamban, a kocsiban többször is meghallgattam és közben sírtam.

Black, akit Colin Vearncombe-nak hívtak, azt mondta egyik interjújában, hogy a Wonderful life egy öt perces dal. Mármint annyi időbe telt, míg megírta.

Nekem pedig örökké az emlékeimben él, és ahhoz a nyárhoz kapcsolódik, amikor a barátaim boldoggá tettek, nem hagyták, hogy egyedül álljak, nem kellett menekülnöm, sem elbújnom, nem kellett sírnom, sem nevetnem, ha nem akartam. Csak voltam, lehettem, aki vagyok.  Szerettek, elfogadtak, segítettek, és elhittem, elhittük, hogy ez igenis egy csodálatos élet.
Köszönöm nektek, akár itt vagytok még a Földön, akár odaát, hogy akkor, régen mellettem, velem voltatok.

  "We're all in trouble,
Is there room in the sky
For all of us angels here
On earth?"

2015. november 30., hétfő

Tamás

Ma egy éve mentél el. Egyetlen előadást csináltunk együtt, a Marilyn Monroe csodálatos halálát, abban viszont az összes férjem, szeretőm, fontos pasim te voltál.

Di Maggio a beseballsztár, a féltékeny olasz macsó, aki kicsit kiábrándult, kicsit térdfájós, de szeretné visszakapni a nőt, akit szeret. Esküdöztél, hogy minden másképp lesz, aztán persze nem tudtál kibújni a bőrödből.



Robert Kennedy, az elnök öccse, aki nem tud elszakadni.



Sinatra, a sármőr maffiózó. Minduntalan belekezdtél a "Strangers in the night..." című dalba, és olyan elbűvölően búgtad, hogy a hideg futkosott a hátamon. Laza mozdulattal gyémántgyűrűt hajítottál az ölembe, ami persze hamis volt, és funkcióját tekintve adóvevő készülék. Egy pillanat alatt elintézted az új személyazonosságomat, aztán elegánsan távoztál, mint egy idegen, az éjszakában. 



Artur Miller, az ész, az intellektus, aki valamit nagyon elrontott. Talán azért bukkantál fel hívatlanul egy lázálmomban, hogy elmeséld, vezeklésül? darabot írsz kettőnkről?   


A lelketlen, klinikai eset dilidoki, aki a pirulákban hisz, semmi másban.



Böhm Gyuri rendezte az előadást, de te is mindig lent ültél a nézőtéren, amikor éppen nem voltál a színpadon. A finisben egy alkalommal azt mondtad az egyik megbeszélésen: Nekünk, akik rövid jelenetekben vagyunk jelen, az a dolgunk, hogy mindenben szolgáljunk téged, akié a főszerep, és ha jó szívvel tesszük, remek lehetsz ebben az előadásban. 
Köszönöm!  


Arthur Millerként egy búcsúcsókot kaptam tőled, mielőtt kimentél a színpadról. Otthagytál engem, Marylint egyedül, az ágy rácsának támaszkodva. Abban a pillanatban minden előadáson megszakadt kicsit a szívem. 


Most is ezt érzem Tamás.



2015. október 8., csütörtök

Breteg vagyok.

Az éjszaka beköltözött egy sündisznócsalád a torkomba. 

Azt hiszem ők azok.

Mondjuk értem én, kint esik az eső, a hőmérséklet nem túl magas, ráadásul a szél is fújdogál, de akkor is! 

Nem tudom, hogy oldották meg ezek a népek, de tény, hogy lefekvés és felkelés között lezajlott a beköltözés. Éjszaka többször is fölébredtem, éreztem, hogy valami készülődik, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, gondoltam csak fáradt vagyok, reggelre majd elmúlik a fejfájásom, no meg a kaparó érzés a torkomban. De nem! Jelentem, terpeszkednek. 

Kedvelem én a sünöket természetes élőhelyükön, a kertben, de nem a torkomban, bármilyen helyesen is néznek ki!!! Az együttélésnek ugyanis van egy óriási hátulütője. Mégpedig: amikor nyelni próbálok, ők támadásként élik meg, és az összes tüskéjüket kimerevítik. Ilyenkor nekem az jár a fejemben, hogy lehetne napi egy, maximum kettőre csökkenteni a nyelések számát. Valakinek van ötlete? 
Állítólag a süncsalád eltávolításának egyik bevált módja, ha a befogadó gazda forró, de legalábbis meleg teát kortyolgat, ugyanis attól ők összegömbölyödnek, nem szúrnak. Értem én, jó is az ötlet, csakhogy ez a művelet kizárólag nyeléssel egybekötve oldható meg, aminek következményeit fent ecseteltem. Illetve még annyival egészíteném ki, hogy csillagokat is látok közben, könnyek szöknek a szemembe, és csúnya gondolatok kattognak az agyamban. Szóval ez igazi huszonkettes csapdája.
Ha valakinek van receptje, esetleg süncsaládkiköltöztető ismerőse, aki ezt a hirtelen jelentkezett gondomat meg tudná oldani, nagyon hálás lennék. 
Tudom, tudom, van olyan megoldás, aminek a lényege, hogy orvossággal egy hét, anélkül hét nap amit ki kell bírni, utána minden olyan lesz, mint tegnapelőtt, mert már tegnap sem voltam igazán jól, de ettől el is tekinthetünk.  
Egyelőre megpróbálok nyugton maradni, aludni, hátha akkor lakóim is elszenderednek. Nyomom az ágyat, az meg engem. Ez van. 
Mindenki vigyázzon magára! Itt az influenza szezon. :( 



2015. szeptember 15., kedd

BOLDOG ÚJ ÉVADOT!

Hát bekanyarodtunk az őszbe, az új évadba. Az idő iszonyatos sebességgel robog, túl vagyok már pár előadáson az Átriumban, egy szegedi vendégjátékon, és anyaszínházamban a Vígben is játszottam már. 

Egy vidám történettel kívánok boldog új évadot minden kollégának és nézőnek!



A nyárból visszatérve, a még tomboló nyárvégi forróságban furcsa dolgok tudnak történni, amikor színpadra szólít bennünket hivatásunk és az ügyelő. 
Az Össztánc egyik augusztusi próbáján, a javában tomboló kánikulában még csak a második jelentnél jártunk, de a légkondicionálás ellenére már mindenkiről ömlött a víz.  Szerencsére nem kellett teljes átéléssel játszani, amolyan laza lejárópróba volt, pontosítottunk, javítottunk, és csak részleges öltözést kértek tőlünk, ami azt jelenti, nem kellett minden ruhát magunkra venni, mint az előadáson, ahol vastag kabát, bunda, sapka, sál a hiteles viselet, ugyanis ebben a jelenetben tél van, és a bombázások miatt óvóhellyé változik a helyszín. 
Amikor megérkezett a jelenetbe Orosz Ákos,  aki a bennünket felszabadító orosz katonát alakítja, kissé meglepődtem, ugyanis a következőképpen nézett ki:
- Fején usanka. Tudják, az a füles, szőrmével bélelt fejfedő. Ezzel nincs is semmi baj. 
- Szájában a Hegyi Barbara által játszott rosszéletű nőtől zsákmányolt cigaretta, ami gyógynövényekkel van megtömve, hogy ne romboljuk senkinek az egészségét, ha meg kell gyújtani a színpadon, márpedig meg kell, viszont meglehetősen kellemetlen az illata.   
- Térdig érő katonakabát, alatta viszont, ha jól emlékszem, Rolling Stones-os póló virított.  
- Deréktájon  természetesen nadrág kezdődött, ami nem tartott sokáig, ugyanis sortnyi méretű volt, mindössze combközépig ért, viszont legalább tűzpiros színben pompázott. 
- Térdtől bokáig a maga csupasz valójában szemlélhettük a két lábon járó, egyébként kezében forgótáras géppisztolyt tartó, félelmetes szovjet katonát, aki kék színű sportcipőben végződött.
Ahogy végignéztem Ákoson és felfogtam a látványt teljes valójában, alig tudtam visszatartani kitörni készülő kacagásomat.  Aztán amikor partnerem Fesztbaum Béla talpig szőrmebéléses mellényben, zakóban, kötött sállal a nyakában azt találta mondani, hogy minden világos, ugyanis ez az a jelenet, ami 1944 forró telén játszódik, komoly jelenet ide, vagy oda, kitört belőlem a nevetés. 

Kívánom mindnyájunknak, hogy az idei évadban is legyen nagyon sok, jó hangulatú próbánk! 
Mert ahogy egy barátnőm mondta valamikor régen:

Az ember soha, semmilyen körülmények között ne veszítse el a humorérzékét. 




2015. szeptember 1., kedd

Álmodtam 3. rész


...
– Te meg majd néha megállsz mellettük, belenézel az arcukba, figyelve a reakcióikat?
 – Éva! Ezt miért mondod?


 – Mert mindig ezt csinálod, Zoli! Néha én is majdnem frászt kaptam, mikor észrevettem, hogy oldalról fürkészel, amikor próbát néztem. Egyébként mondd csak, mivel lehet nálad azt elérni, hogy valakinek ne a szemébe, hanem mellé nézz?
– Évám, te tudod a legjobban, hogy sem a sunyiságot, sem az ostobaságot, sem a készületlenséget nem tudom elviselni. A nagyképűséggel párosuló tehetségtelenség és a lustaság pedig egyenesen dühít. Ha valaki hazudik, méltatlanná válik arra, hogy a szemébe nézzek. Nem kell ezt megmondani neki, nem is szólok semmit, csak elnézek mellette, mintha ott sem lenne.
– Azt tudod, hogy a Pestiben sokáig kint volt a fotód a társalgóban? Ha valami baj volt, csak megálltam előtte és azt mondtam, hogy Zolikám, ha ezt látnád… ?! Hiányoztál ám, mert régen, ha valami nem stimmelt, ha gond adódott, mindig ott termettél, és megoldottad.
– Mint a prágai vendégjátékon? - kérdezem.
– Ó, az igazán nem nagy történet - kacag fel Várkonyi. A vonaton kezdődött, ahol nem volt a büfékocsiban meleg étel. Ki hallott már olyat, hogy szendvicset kelljen ebédelni a Vígszínház társulatának? Muszáj volt valamit csinálni, mégsem halhattak éhen, nem igaz? Komáromban aztán már lett. Mármint meleg étel. De úgy látszik, ez egy ilyen turné volt, mert mikor éjszaka megérkeztünk Prágába, a Hiltonban nem tudtunk vacsorázni. Teljesen magától értetődő volt, hogy felhívom a kultuszminisztert, hiszen az egész társulat éhes volt. Vacsorázni szerettünk volna, és vacsoráztunk is. Nem nagy ügy. … Finom ez a kolbász, Gyuszi!
– Mikor a régi színházat lebontották, Gyula bácsi megcsókolta a színpadot.
– Emlékszel rá? Igen így volt, el kellett búcsúznom tőle. Sok mindent megéltem rajta.


Azokon a deszkákon álltam boldog vőlegényként akkor is, pár héttel az esküvőm előtt, amikor a menyasszonyom egy szalonban az esküvői ruháját próbálva összeesett és meghalt. Akkor úgy éreztem, nem tudok többé felmenni arra a színpadra. De este előadásom volt. Ezer ember ült a nézőtéren, és megértettem, hogy a közönségnek semmi köze a tragédiámhoz, a gyászomhoz, és hét órakor mégis ott álltam és játszottam. Néha ilyen kegyetlenül ölel magához bennünket Thália, és soha nem ereszt. De Diana is szép nő, rengeteg örömet szerez nekem. Elmeséljem, hogy lőttem ki a hétvégén egy gyönyörű bakot?
– Gyuszi, ne beszéljünk vérontásról - szól közbe Rudi.


Volt benne részem, kint voltam a fronton, és a legszebb éveimből négyet töltöttem a "napsütötte" Szovjetunióban, különböző hadifogolytáborokban. Többek között a szépséges Baskíriában. Mikor hazaengedtek, az otthonom feldúlva, kirabolva. Mindenem odaveszett, csupán néhány véletlenül megmaradt tárgy volt, ami a múltra emlékeztetett. Teljesen újra kellett kezdenem az életet. A színpadon soha nem ér meglepetés, de az élet tele van váratlan fordulatokkal. Nem szeretek a színházról beszélni, azt csinálni jó. Az a három óra a színpadon, az a biztos, aztán mikor lemegy a függöny, mehet vissza az ember az életbe félni. Minden előadáson, az első színpadra lépés előtt az ég áldását kérem, úgy, hogy keresztet vetek. A Kreutzer szonátában már nagy szükségem volt rá, mert komoly fájdalmaim voltak, és csak úgy tudtam színpadra lépni, hogy megittam egy-két konyakot előadás előtt és alatt. Kissé csillapította a fájdalmamat. Nem akartam, hogy bárki lássa rajtam, hogy egyre nehezebben mozgok. Talán még a gyönyörű Szegedi Erika is elhitte, hogy csak öregszem, azért tápászkodom fel lassabban az egyik jelenetben.


– Én Az öreg hölgy idejében voltam így… - kezd bele Éva. Gyönyörű, kifejező tekintete a múltba réved.
– Főiskolásként játszottam benne - szólalok meg a csendben.


Egyik este, jóval kezdés előtt gratulálni szerettem volna, mert előző nap megnéztem a Találkozás című, frissen felújított előadást a Pestiben. Marika nénitől kértem bebocsátást a szentélybe, a művésznő öltözőjébe.
– Nagyon gyenge volt akkor Éva, de örömmel látott téged. Emlékszem, még ő kért bocsánatot, amiért a heverőn fekve fogadott - kapcsolódik a beszélgetésbe Marika néni, aki közben felvarrta a gombot, és felsegíti rám a kardigánomat. Szükségem is van rá, mert a a feltoluló emlék megborzongat.
– Ahogy beléptem és megláttam Évát, az első gondolatom az volt, hogy ma este biztosan nem lesz előadás. Mint egy parányi madárka feküdt a pamlagon, sápadt volt, erőtlennek látszott, de mosolygott, úgy tűnt, jólesik neki a látogatásom. Nem tudtam igazán szavakba önteni, csak zavartan elmakogtam, hogy köszönöm a csodás élményt amivel előző este ajándékozott meg a Pestiben. Mindössze pár percig maradtam, nem akartam fárasztani. Az öltözőből kilépve hátamat a falnak támasztva sírva fakadtam. Úgy éreztem, mindennek vége. Az előadás elmarad,  mert ő nem áll fel arról a heverőről, és talán látni sem fogom már soha többé. De hét óra hét perckor felment a függöny, és minden úgy volt, ahogy lenni szokott. Aztán körülbelül tíz perccel kezdés után, abban a jelenetben, amelyben Claire megérkezik Güllenbe, Éva úgy robbant be a színpadra, hogy nem hittem a szememnek. Nyoma nem volt betegségnek, fáradtságnak, kimerültségnek, gyengeségnek. Varázslatos volt, ahogy megjelent. Akkor még az hittem, bármire képes, és a betegséget is le fogja győzni. Még ma is őrzöm az emlékét annak a napnak, meg azt az egydollárost is, amit aláírva, a bemutatóra kaptam.


– Emlékszem, akkor a jobb kezem már nem működött, a hangom is erőtlenebb, fakó lett. Marika a megmondhatója, hogy már én is csak úgy tudtam játszani, mint Rudi.

Marika néni csendesen, szinte észrevétlenül bólint, aztán sóhajt egyet. Finoman, szinte észrevehetetlenül, ahogy Évát szolgálta, ahogy mellette volt, míg csak tehette.
 – Én voltam abban az előadásban az összes férjed - oldja a komorrá vált hangulatot Attila.


– Én pedig a komornyikod. De a régiben is játszottam az egyik vakot, Lobyt - mondja Szatyika.
 – Én Mária szerepét örököltem meg, de Claire-t nem szerettem igazán. Ahogy Arkagyinát sem, mert a lelkem mélyén mindig Nyina maradtam - tér vissza közénk messze kalandozó gondolatai közül mosolygósan Éva. Bár az is igaz, hogy először nem akartam Mását sem eljátszani a Három nővér-ben, de aztán megszerettem. Milyen jó, hogy Horvai Pista erősködött.
– És Jelena Andrejevna a Ványa bácsi-ból? - kíváncsiskodom.
– Ó! Azt nagyon szerettem.
– A TV letörölte a felvételt, de egy részét valaki titokban megmentette.
 – Remek előadás volt. Zoltán nagyszerű formában volt, Ivánnal pedig mindig élvezet játszani. Tényleg, ő miért nincs itt?


 – Azt mondta, hogy mindent megírt a Lábjegyzetek-ben, önökkel meg úgyis találkozik, amikor csak kedve tartja. Mária szerette az Öreg hölgyet?
– Igen. Nagyon. Elolvastam Dürrenmatt minden fellelhető írását. A rajzai, az illusztrációi meghökkentettek, valósággal megdermedtem tőlük. Arra gondoltam, hogy ugyanezt a feldúló hatást kell keltenem, ezért elképesztően gátlástalannak játszottam Claire-t, olyannak, akire nem vonatkoznak a törvények. Aki fiatalkorában, amikor lezüllött, törvényen kívül élt, s akit, mire öreg hölgy lett, félelmetes méretű vagyona a törvény fölé emelt.


A Bernarda Alba háza viszont nem kellemes emlék. Alig tudtam járni, nagyon fájt a lábam, és azt sem felejtem el soha, hogy az egyik kolléganő felszaladt magához panaszkodni Zoltán, mert ráhúztam egyet a botommal.


– Más is kapott, ha jól hallottam - szedem össze minden bátorságomat.
 – Nem tehetek róla, ha valakit ki nem állhatok, azzal nem tudok bájologni. Engem megedzett az élet. Édesanyámat elvesztettem kétéves koromban, és tizenegy is alig voltam, mikor teljesen árván maradtam. Az életben sokszor kell dönteni, és jobb nyíltan felvállalni, amit az ember tesz. Sőt azt is, amit gondol.
– Miután kitört a háború, döntött, és emberek életét mentette meg... - szúrom közbe, de ingerülten félbeszakít.
 – Ugyan! Semmiféle hőstettet nem vittem végbe. Nekünk volt, másnak meg nem, és én adtam. Semmi kockázatot nem vállaltam, maga az élet volt akkoriban kockázatos. Jól mondom, Zoltán?
– Azt hiszem, igen.
– Hogy is volt az a bizonyos szökés, Tanár úr? - tolakszik elő belőlem a kíváncsi kérdés.
– Nem tetszett nekem a fasizmus, és ennek hangot is adtam. Soha nem tagadtam, hogy baloldali gondolkodású vagyok, ‘41-ben el is bocsátottak a Nemzeti Színházból. Leszerződtem a Madách téri színházba, ami Madách Kamara is volt, és most Örkény Pista nevét viseli, ha jól tudom. Szóval itt játszottam éppen a IV. Henrik-et, Mária volt Spina grófnő. Az előadás javában tartott már, mikor azt láttam, hogy az ügyelő nagyon integet nekem oldalról. Kijátszottam magam hozzá, ő pedig elhadarta, hogy a Gestapo itt van az épületben, engem keresnek, de most menjek szépen vissza, mert nekik kell még egy-két perc, de ha int, azonnal jöjjek ki. Visszaszédelegtem, egy szó sem jutott eszembe a szövegből, nem is tudom, mi történt ezután a színpadon. Sűrűn nézegettem kifelé, a fejemben egyre csak az motoszkált; mi lesz most? Aztán megláttam az ügyelőt, aki vadul lengette felém a karját. Se szó, se beszéd kimentem, ketten elkaptak, betuszkoltak a legközelebbi öltözőbe, rám adtak egy kabátot, csak úgy a jelmezem tetejére, a fejembe nyomtak egy sapkát, miközben elmondták, mit kell tennem. Aztán ahogy utasítottak, kimásztam az ablakon a háztetőre, onnan le a szomszédos utcába, ahol volt egy kávéház, oda kellett bemennem. Pár perccel később egy asztalnál ülve, remegő gyomorral néztem, ahogy a színházat körülveszik a fegyveresek. Nemsokára, ahogy ígérték, megjelent egy kocsi, a színház tulajdonosának, gróf Károlyi Istvánnak az autója, amivel elvittek az ő egyik vidéki birtokára. Tudtad, hogy ő volt Manyika nagy szerelme?


- Kiss Manyié?
-  Igen. István nagyszerű barát volt. Vigyázott rám, jó sorom volt nála, de egyszer csak jött a hír, hogy ott is keresni fognak. Mennem kellett. A végzetem a nagykörúti épületbe, a Vígszínházba vezérelt, mert valóban igaz, hogy a pincéjében laktam hónapokon át. A forgószínpad alatt voltak olyan rejtett zugok, amik alkalmasak voltak arra, hogy egy ember elbújjon bennük. A műszakiak viselték gondomat. Egész életemben hálás voltam nekik ezért. Most is csak azt tudom mondani, remek emberek voltak. Köszönöm, hogy senkinek nem jutott eszébe feladni, pedig sokan tudták, hogy ott lakom a színpad alatt.
– Mikor Zoltán megszökött a színházból, mindent átkutattak utána, de szerencsére senkit nem bántottak. Nem tudtak mit tenni, mert egy emberként azt állítottuk, nem tudjuk, hova tűnt. De aggódtunk – emlékszik vissza arra a napra Mária.
– Mária, önnek mindig nagy tekintélye volt. A színházban a kollégái, munkatársai féltek magától?
 – Féltek és tiszteltek. Ez így rendben is van. Nekem ez a szakma addig nagyon nehéz volt, amíg rá nem jöttem, hogy csak a saját módszerem szerint tudok dolgozni. Én azzal értem el mindent, és soha nem rejtettem véka alá a véleményemet. A színház templom, ott nem lehet akárhogy viselkedni. Miért nem lehet enni a színpadon? Miért nem lehet hangoskodni, csúnyán beszélni, fütyülni? A templomban szokás? Lehet? Illik? Ugye, hogy nem! Hát a színpadon sem! Íratlan szabály ez. Aki megszegi, nem is méltó arra, hogy a deszkákra lépjen. Vagy mostanában ez már másképp van?
– Attól tartok, igen. Sajnos. Miért ment el a Vígből?
– Mert javasoltam a nyugdíjaztatását – szól közbe Várkonyi tanár úr.  Elma és Téni el is fogadta. A színház fiatalítását szerettem volna elérni az így felszabaduló bérekből. Én is kérelmeztem a nyugdíjazásomat, de nekem más sorsot szántak az égiek, és ‘79 április 10-én magukhoz rendeltek. Pedig szívesen tanulmányoztam volna még a spanyol nyelvet, amibe kicsit belekóstoltam.
– A tökéletesen beszélt angol, német, olasz, francia mellett?
– Azt is terveztem, hogy végre írni fogok.
– Mi nyugdíjasok lettünk, ami anyagilag még kedvezőbb is volt nekünk. Igaz, Téni? - kérdezi Elmuska.


– Nem is lehetett másképp. Nekem a legjobb járt mindig - dörmögi Téni bácsi.
– Nekem viszont az egész dolog nem tetszett. Megsértődtem és úgy mentem el, hogy a lábamat be nem teszem többé a Vígszínházba. Nem messze laktam, de soha többé nem mentem el a falai mellett, inkább átmentem a másik oldalra. Még az épületet is elkerültem. Elma, veled nem voltunk éppen puszipajtások, de azt meg kell mondjam, hogy a Macskajáték Orbánnéja veled, életem egyik legnagyobb élménye. Szerencsés ráadása volt a pályámnak.


– Kétszáz estén keresztül játszottuk együtt. Minden alkalommal élveztem én is. Furcsa paradoxon, hogy fiatalkoromban mindenáron arra törekedtem, hogy érdekes legyek a színpadon. Mikor felhagytam ezzel, egyszerűbbé váltam, és azt mondják, érdekessé.
– Érdekesek voltak a babonáid is, amiktől néha a falnak mentünk - szúrja közbe kuncogva Éva.
 – Mikre gondolsz?
– Nem lehetett az öltöződbe vattát bevinni a lesminkeléshez.
– Annak nagyon egyszerű a magyarázata. A vatta pihéje ugyanis úgy szállingózik mindenfelé, hogy észre sem veszed, és ha csak egyetlen aprócska szál a szemedbe kerül, vagy a szempilládra tapad, máris folyik a könnyed.
– És miért újságpapír volt a sminkjeid alatt, terítő helyett?
– Mert azt nyugodtan össze lehetett maszatolni, nem kellett félteni.
 – De a premierig nem volt szabad kicserélni, bármi is történt vele.
 – Persze, hiszen azzal próbáltam be a szerepet. Mi ebben a furcsa?
– Még mindig szereted a kalapokat?
– Azokról legalább annyit tudok beszélni, mint Gyuszi a vadászatról.
Huncutul villan a kék szem, aminek színét a Jóisten biztosan kölcsönkérte, mikor a búzavirágot festette. Mindannyian nevetünk, és ekkor megszólal a legtávolabbi székből egy hang, kicsit rekedten de tisztán, mélyen zengőn, összetéveszthetetlenül, tomanekesen.
– Aki szinte a színpadra született, nem tudja elképzelni, milyen hátrány az, ha valaki egy megkezdett életet cserél fel a színházi létre. Az én életem akkor nyert igazi tartalmat, amikor beálltam a pécsi színház kórusába. Pedig addigra már családom volt, gyermekem, állásom, egzisztenciám. Egy valami nem volt, az, amit csak a színpadon érzek. Ti úgysem tudjátok ezt megérteni.


Soha nem tudtam veletek együtt mulatni, nevetgélni, sztorizgatni a társalgóban, bulizni, talán még örülni sem. Számomra ez a pálya küszködés, amit csak alázattal lehet elviselni. Most elmegyek. Érezzétek jól magatokat. Ha Kapás Dezső befutna, mondjátok meg neki, ugorjon föl egy italra. Bármikor jöhet, de ő ezt úgyis tudja.
– Mindig ilyen. Minden előadás előtt az öltözőben jógázott, talán soha nem jött fel a társalgóba. Bezzeg Téni! Már ötkor ott ült jelmezben a foteljában – kommentálja az eseményeket Gyula bácsi.
– Emlékszem, az első intelmek úgy szóltak a Főiskolásoknak, hogy mindenkinek mutatkozzunk be, aki szembe jön, mert jobb kétszer, mint egyszer sem, és hogy senkinek nem szabad beleülni Téni bácsi foteljába a társalgóban – kotyogok közbe.
– A Pestiben is volt egy jókora karosszékem. Piros. Az ajtó mellett állt, mert onnan jól szemmel tudtam tartani mindent. A fiatalokat kedveltem mindig, szerettem, ha kérdeznek, de ha nem, akkor is meséltem. Te tudtad, hogy az első háborúban szifiliszt kaptam?
– Nem.
– Ó, ha még egyszer hetven éves lehetnék, bizony elkezdenék neked udvarolni.
– Mindig ilyen komisz volt – villantja rá bűbájos mosolyát Éva.
– Bea néni mit szól ehhez? – kérdezem kicsit elpirulva.
– Ismer ő engem, talán jobban, mint én magamat.
– Úgy hallom, minden előadáson ott van, minden áldott este.
– Egy időben bent ült a próbákon is.
– Egyszer, mikor túlságosan aktívan vett részt az alkotási folyamatban, szóvá is tettem, hogy nem Beát, hanem Páger Antalt szerződtettük - nevet nagyot Várkonyi tanár úr.
– Mikor színpadra mentem, ő is mindig beóvatoskodott a nézőtérre - paskolja meg élete párja kezét szeretettel Téni bácsi.


Minden egyes alkalommal megnézett, és mindig elmondta a véleményét, akár kérdeztem, akár nem. Nagy kritikusom ő. Gyönyörű nő volt. Mikor hazajöttem Argentínából, egymás mellé sorsolt bennünket az élet, vagy ki tudja kicsoda, micsoda. Azt is mondogatták, hogy rám állították; figyeljen meg. De nem igazán érdekel, mert szeretem és örülök, hogy mellettem van.
 – Mi történt, ami miatt menni kellett az országból, majd visszajönni?
 – Nézd! Emberek vagyunk. Bűnt soha nem követtem el életemben, tévedni meg annyit tévedtem, amennyit minden ember tévedhet.
Legnagyobb meglepetésemre Mária ragadja magához a szót.
– Téni hibát követett el abban az időben, amikor igen sokan megtévedtek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az ő felelőssége kisebb azáltal, hogy nem volt egyedül, de nem volt könnyű bűntelennek maradni. Nem akarom felmenteni, de ő legalább a hazatérése után a művészetével bizonyított. A legnagyobb hibát akkor követte el, amikor egyáltalán részt vett a napi politikában. Szerintem ez nem lehet feladata egy színésznek, egy művésznek. Nekünk valami állandóbbat kell képviselnünk, az embert, a humánumot kell szolgálnunk.
– Mindig haza akartam jönni. Egyszer Buenos Airesben fel akartam szállni egy buszra, mikor valaki elém állt, hogy: menjen innen szenyor, nem látja, hogy filmezés van? Csak színész szállhat fel. Hirtelen eszembe jutott minden. Tudtam, hogy jönnöm kell. Itthon nekem egyedül a régi Páger Antal volt a legnagyobb ellenségem, neki kellett bebizonyítanom, hogy bírom vele a versenyt.
– Sikerült?
 – Azt hiszem, igen. Pedig nem volt könnyű. Amikor kilenc év után először léptem a Vígszínház színpadára, nem voltam biztos abban, nem golyót kapok üdvözlésül a nézőtérről. Egy biztos, arra a hatalmas ovációra nem számítottam. Meg is ijesztett, de azután minden pillanatban ehhez a fogadtatáshoz és szeretethez akartam méltó lenni. A legjobbá kellett válnom.
– Az összes sikeremet, díjamat, szerepet elcserélném két kisgyerekre - szólal meg váratlanul Latinovits Zoltán. Mélyen elgondolkodva ült, azt hittem, nincs is velünk gondolatban. Várom, hogy folytassa, de újra csendbe burkolózik.
– Én nagyon bíztam és reménykedtem abban, hogy egyszer apa lehetek- hallom a hátam mögül az összetéveszthetetlen hangot, Attiláét.


A legcsodásabb dolog az volt életemben, amikor magamhoz ölelhettem a kisfiamat, és fáj, hogy a lányomat soha nem tarthattam a karjaimban. Nem akartam magukra hagyni őket. Annyi mindent szerettem volna megmutatni nekik.
 A mécsesek és a tűz halvány fényében is látszik, hogy tekintete ködössé válik. Mindannyian tudjuk, miről beszél. Ismét csend telepszik közénk, erre mondják: angyal szállt el felettünk. Zoltán töri meg a csendet, mintegy az előző gondolatát folytatva.
– Azt hiszem, amiatt vágytam igazi családra, mert apám odahagyta anyámat. Nem kellettünk neki, és egyszerűen továbbállt, édesanyám pedig visszatért szülei és testvérei közé a Gundel házba. Oda, ahol azt mondják, pontosan Krúdy Gyula bácsi asztala fölött születtem.


Anyám éjjelekig dolgozott, és elindult velem a lemondás és az önlegyőzés ösvényein. Mindent odaadnék a harmonikus, boldog családi életért, a gyermekeim öleléséért, mosolyáért, azért a tiszta szeretetért, amit csak ők adhatnak.
– Zoli, tudod, hiszen olyan sokszor megbeszéltük, hogy miért nem lettek gyerekeink.
– Tudom. Én is féltem, nemcsak te. Mi lett volna, ha nem a te imádnivaló természetedet öröklik…?
– Rengeteg időt töltöttünk együtt, hiszen Liza és Éva elválaszthatatlan barátnők voltak – telepszik le közénk Szatyika.


Ismertünk benneteket, mégis a legjobb igazodási pontot az ablakotokban álló fotó adta. Olyan kerete volt, mint egy festőállvány, és amikor nyitva volt, tudtuk, minden rendben van, ám amikor behajtva találtuk, igyekeztünk gyorsan távozni.
– Tudjátok, hogy téptük, de mi értettük egymást a legjobban a világon. Senki nem tudna úgy szeretni, mint ő… – mondja gyengéden Éva. Miskolcon találkoztunk. Ottó, a testvérem meghívott, hogy az Ilyen nagy szerelem című előadásban pár estén játsszam el vendégként Lídiát. Az első próbánk este fél hétkor kezdődött. Péter, akit Zoli játszott, az ágyban feküdt, nekem fésülködni kellett, amikor odaszólt nekem, ránéztem… és leállt a próba. Nem tudtam folytatni. Amikor a szemébe néztem, a saját szemem nézett vissza rám.
– Pedig féltem tőled. Mikor megtudtam, hogy jössz, az éjjeliszekrényre kitettem a képedet, hogy barátkozzam veled.
– A darab egy esküvővel ér véget.
– Előadás után táncoltunk.
– Az a bordó kordbársony zakó volt rajtad, amit Somló Pistától kaptál.
 – Az esőben sétáltunk.
 – Életünk első grogját ittuk.
– Hazakísértelek.
– Fölmentem, kinéztem. Ott álltál az ablak alatt. Másnap kaptam egy hosszú levelet. Gyönyörűségeset. Az élet tud olyan lenni, mint a mese, ha embernek örökké lányszíve marad.
– De annak ára van.



– Attól kezdve minden premierre, fél hétkor virágcsokrot kaptam tőled, olyan gyönyörűséges sorok kíséretében, amelyektől megemelkedik, aki kapja. Minden ember, aki gondolkodik, lát, érez, megpróbálja mindazt, amit átélt, tapasztalt, megszenvedett, kinccsé varázsolni. Mint a csillag fönt az égen. És a csillagnak dolga van, az, hogy messzire világítson. Ez nagyon nehéz… Főleg azután volt nehéz, hogy magamra hagytál. Mindig az ágyam mellett volt az a Paul Klee reprodukció, amit vasárnap reggel a kávé mellé hoztál megmutatni. Azt mondtad, a képen süt a nap, virágoznak a fák, nem lesz semmi baj! De lett, mert még aznap este 19. 40-kor jött az a vonat, és te végleg elmentél. Egy fotódat odatettem a Klee kép mellé, hogy reggel, amikor felébredek, arra pillanthassak először. Valaki ellopta. Reggelente mindig felmentem az emeletre, az íróasztalodhoz ültem, gyertyát gyújtottam. Az elhasznált gyufaszálakat az egyik poharadba tettem, soha többé nem ürítettem ki. Attól a vasárnaptól kezdve az óránk is örökre fél hetet mutatott.
– Szombaton este még bent voltam nálad a színházban.
– Én is emlékszem. Előzőleg régen nem láttam magát Zoltán, és örültem, hogy jól van. Sokkal jobban nézett ki, mint áprilisban, amikor bevonult a kórházba. Azt mondta Évának, hogy házasodjanak össze - réved a múltba Marika néni.
– Aznap sokáig nem tudtunk elaludni, hajnalig beszélgettünk. Vasárnap reggel még aludtál, mikor Bagóval elmentünk sétálni- folytatja Zoltán. Mikor visszaértünk, a ház előtt leejtettem az ásványvizes üveget. Összetört.
 – Igen. Napok múltán is ott éktelenkedtek a szilánkok a járdán. Este találkoztunk volna Szemesen… - komorodik el Éva.
– Mi történt? Mindenki csak találgat – teszem fel félve a kérdést. Szabad egyáltalán faggatóznom?
– Másfél hónapot töltöttem kórházban. A valóságos vagy a vélt depresszió ellustított, elpuhított. Néha napokat ágyban töltöttem, néha dühöngtem. Sokszor a színházban is.
 – Egyszer, egy ilyen alkalommal olyannak láttalak Éva, mint azelőtt soha – veszi át a szót Nórika. A művészbejárónál találkoztunk, hallottam, hogy zeng a ház, Zoli ordított a második emeleten, de úgy, hogy az egész kerület hallotta. Te remegtél és szinte sírva kérdezted tőlünk: „Hát senki nem tudja megfékezni ezt az állatot!?”
– Emlékszem. Tizenhat év után egyszer úgy gondoltuk, adunk egymásnak egy kis időt és távolságot, hogy ne  kínozzuk egymást, és  hogy lássuk, megy-e külön. Tudjuk-e egymás nélkül folytatni.
– De nem ment. Ekkor írtam neked: „Kilazult karom a derekad körül, de a kezedet fogom. Ne siess, ne kapkodj, ne térj ki. Újraszüljük magunkat. Te is akard. Hogy együtt legyen jó. Ha talán nem is úgy mint régen. Ha a múltamra emlékszem, Te is öleled az életemet, belefonódtál, rám szőtted életed hálóját, beleszőtted a hitbe a szerelem fonalát! Merre vagy? Hiányzol. Rettenetesen hiányzol. Töltsük meg a házat szeretettel. Rakjuk újra a kályhát, újra a tüzet. Költözzön vissza az ölelés, valamely késői józanabb, de maradóbb szerelem. Fáj a hiányod. Úgy hiszem, szárnyverdesve, topogva, ágaskodva, szeretlek. Ha még vagy. Ha neked ez elég. Ha Te is így akarod. Ha van még idő.”
– Amikor nagy baj volt, mindig ott voltam melletted, de nem voltam az őrző angyalod Zoltán. Igazi társra találtunk egymásban, ezért is nem tudtunk elszakadni egymástól. Szenvedélyesen nagy szövetség volt ez. Nem lágy, boldog összeborulás, hanem  mintha a hátunk érne össze, úgy harcolnánk. Soha nem hittem el, hogy miután újra egymásra találtunk, szándékosan hagytál magamra. Ugye nem így volt?
– Tele voltam tervvel. Szerettem volna augusztusban néhány hetet Szemesen tölteni, aztán elbújva kettesben nyaralni Veled. És igen, jó a memóriád Marika, feleségül vettem volna Évát, ha hozzám jön. És bár sok keserűség halmozódott fel bennem, ősztől jó lett volna az Operettben újra játszani a Bozzi urat, nagyon foglalkoztatott az írás is, és rendezni akartam a Rádióban. Vasárnap reggel Szemesen fát vágtam, hogy jobb legyen a kondícióm, nekiláttam a jógázásnak is, amitől sokkal jobban éreztem magam. Úgy terveztem, mindennap háromszor megcsinálom a gyakorlatokat. A budai házat is el akartam adni, túl nagy volt nekünk, szerettem volna egy emberléptékűbb otthont venni. De jött az a vonat. Nem emlékszem fájdalomra, csak arra, hogy emberek vesznek körül, betesznek egy mentőbe, aztán sötét lett minden, mint előadás után, mikor kihunynak a reflektorok…

Felébredek, de még nem nyitom ki a szemem. Azt már tudom, hogy nem ott vagyok, ahol percekkel ezelőtt. Pedig még látni akarom… Mit is? Az asztal körül magunkat. Azt sem tudom, kaptak-e enni, inni a vendégeim. Nem fáztak? Jól érezték magukat?

Kisétálok a kertbe. A reggeli fényben keresem az esti összejövetel emlékeit. Nyoma sincs a kerek asztalnak. Persze, hiszen csak álmodtam! 

A nap eltelik, ahogy szokott, teszem a dolgom, kicsit bágyadt vagyok, magam sem értem az okát. Este előadásom van, készülődöm. A kedvenc piros kardigánomat veszem fel – gondolom –, aztán eszembe jut, hogy laza rajta egy gomb, azt még gyorsan fel kell erősítenem, mielőtt elindulok. Ahogy kiveszem a szekrényből, nem hiszek a szememnek. Hibátlanul, szorosan felvarrva sorakoznak rajta a gombok, egyik a másik után. 

Kinézek a kertbe. A macska éppen iszkol fel a fára, aztán durcásan elhelyezkedik két ág találkozásának mélyedésében.


Álmodtam?



Részlet a VÍG-SZÍ-HÁZON-BELÜL című könyvemből
https://www.facebook.com/vigszinhazonbelul.hullanzsuzsa?ref=hl



A fotók magángyűjteményekből és a Színházi Adattárból származnak.