Meghalt Kamondi Zoltán

Néhány évvel ezelőtt írtam.

"Mindent anyámról. 

Szerettem a filmet, amikor jó pár évvel ezelőtt megnéztem.

Igazi szép emberfilm, őszinte, érzékeny vallomás arról, hogy mindannyian ugyanazokkal az érzelmekkel, fájdalmakkal, örömökkel találkozunk, bőrszíntől, felekezeti, vagy nemi hovatartozástól függetlenül. Hogy ezeket hogyan éljük meg, hogyan éljük túl, az csak rajtunk, az emberségünkön múlik. 

A Pesti Színházban, a színpadi adaptációt egy filmrendező próbálta velünk: 

Kamondi Zoltán.

Eddig nem volt szerencsém ismerni, nem tudtam hogyan dolgozik, hogy gondolkodik, viszont amit a próbafolyamat kezdetéig láttam belőle, egy kicsit megijesztett; magának való, megközelíthetetlen, karcos ember benyomását keltette.

Eltelt a próbaidő két hónapja, és ha ma bárki megkérdezné, mi volt a legmeglepőbb számomra az eltelt idő alatt, azt mondanám: Zoltán.

Egy zenekar mindig úgy muzsikál, ahogy a karmester dirigál, igaz ez a rendezőre és színészeire is. Zoltán az első pillanattól olyan természetes módon volt jelen köztünk, mintha mindig is velünk lett volna. Magabiztos kézzel, a dirigensi pálcát keményen fogva vezette a színészeket az útra, amiről nagyon világos elképzelései voltak, miközben megadta az alkotói szabadságot mindenkinek, aki a színpadon volt.

Hogy milyen lesz egy előadás, mindenkitől függ, aki részt vesz a szülési folyamatban.

Kellékesek, díszítők, bútorosok a háttérben dolgoznak, de egyáltalán nem mindegy hogyan, milyen pontosan és milyen csendben. A munkájuk minősége, de a lelkesedésük mindenképp attól függ, milyen megbecsülésben van részük.

Eleinte megoldhatatlannak látszó problémát okoztak számunkra a parányi térben mozgó kocsik; a díszlet, a millió kellék, bútor hangtalan mozgatása, a rengeteg változás, gyorsöltözés, de ami ez alatt a két hónap alatt történt, sok rendezőnek, színházi embernek példaként szolgálhat. Zoltán a viselkedésével, emberségével, humorával, intelligenciájával kivétel nélkül mindenkit maga és az ügy mellé tudott állítani.   

A főpróbaidőszak mindig fárasztó, kimerítő és sokszor feszültségekkel terhes, hiszen kevés az idő, ami a bemutatóig hátra van, rengeteg bizonytalanság, pontatlanság van még, viszont a bemutatóra mindennek stimmelni kell. 

Az ilyen időszakban gyakran felmerülő kérdésekre, nevezetesen: „hogy álltok, milyenek a próbák, milyen a hangulat?” ezt válaszoltam négy napja: 

- Ma délelőtt összpróbánk volt. A megbeszélésen mindenki, aki az előadásban részt vesz, rendező, színész, asszisztens, díszítő, bútoros, fodrász, sminkes, öltöztető, hangosító, világosító, ügyelő, kellékes, dramaturg, mindenki ott ült a színpadon. Zoltán elmondta azokat a dolgokat, amiken változtatni, javítani kell. Egy hangos szó nem hangzott el, senki nem volt ideges, feszült. Négy óra kemény munka után is mindenkinek volt humora, önkritikája, felelősségérzete, ha kellett, kreatív ötlete. És közben rengeteget nevettünk.

A próbák alatt sokat ültem a nézőtéren.  Az utóbbi két hétben, amikor nem voltam színpadon, mindig, néztem a kollégákat. Élveztem, ahogy próbáltak, örömmel láttam, hogyan pontosodtak a helyzetek, a figurák, a viszonyok. Ha egy-egy gondolatommal, ötletemmel segíthettem nekik, megtettem. Persze szívesebben játszanék olyan szerepet, ahol kevesebbet tudnék a nézőtéren ülni, de majd legközelebb.

 Keményen dolgoztunk, néha rettenetesen fáradtak voltunk, viszont a hangulat mindvégig kellemes volt. Köszönet érte."

És most: Isten veled Zoli!