Az elmúlt héten nemcsak a Sminktükör, de egy régi színdarabunk, az Össztánc is új életre kelt.
A Vígszínház honlapján már olvashatnak róla.
A 21 évvel ezelőtt született előadásról írtam anno, ahogy a mostani születéséről is majd tudósítani szeretnék.
Össztánc 2009.
első rész
A Theatre du Champagne “A bál” c. előadásának ötletéből írta Békés Pál
A Vígszínház honlapján már olvashatnak róla.
A 21 évvel ezelőtt született előadásról írtam anno, ahogy a mostani születéséről is majd tudósítani szeretnék.
Össztánc 2009.
első rész
A Theatre du Champagne “A bál” c. előadásának ötletéből írta Békés Pál
Rendező: Marton László - 1994. október 22.
A honlapon ez az információ olvasható arról az előadásról, amelyből az utolsót, a kettőszázharminchetediket (237.) 2009. május 26-án játszottuk. Tizenöt éven át volt műsoron. El lehet tizenöt évet mesélni? Nem. De annyi minden van, amit szeretnék. Sok-sok emlék, élmény, apróság. Bízom benne, hogy kíváncsiak rá.
A honlapon ez az információ olvasható arról az előadásról, amelyből az utolsót, a kettőszázharminchetediket (237.) 2009. május 26-án játszottuk. Tizenöt éven át volt műsoron. El lehet tizenöt évet mesélni? Nem. De annyi minden van, amit szeretnék. Sok-sok emlék, élmény, apróság. Bízom benne, hogy kíváncsiak rá.
Belekezdek:
A 93-94-es évadot egy fantasztikus hangulatú helyen töltöttük. Nem tudom, emlékeznek-e rá hogy hol? Igen, a Sátorban.
Vasúti vagonokban öltöztünk, igazi büfékocsi volt a társalgónk, és egy varázslatos, soha meg nem ismételhető hely a játszóhelyünk. Olyan előadásoknak lehettem ott részese, mint a legendás West Side Story és a Heilbronni Katica.
Azért laktunk egy évadon keresztül a Nyugati Pályaudvaron, mert a Szent István körúton hatalmas munka folyt, a Vígszínházat az eredeti terveknek megfelelően újjáépítették.
Vasúti vagonokban öltöztünk, igazi büfékocsi volt a társalgónk, és egy varázslatos, soha meg nem ismételhető hely a játszóhelyünk. Olyan előadásoknak lehettem ott részese, mint a legendás West Side Story és a Heilbronni Katica.
Szabó Gabival a Heilbronni Katicában.
Azért laktunk egy évadon keresztül a Nyugati Pályaudvaron, mert a Szent István körúton hatalmas munka folyt, a Vígszínházat az eredeti terveknek megfelelően újjáépítették.
Marton László, az igazgatónk úgy döntött, nem állunk le egy évre, ahogy azt többen javasolták, hanem folyamatosan játszunk. Varázsos egy esztendő volt. Kérdezzenek meg bárkit az akkori társulatból, nem találkoznak olyannal, aki nem elragadtatással beszél arról a nagyon nehéz, de egyedülálló évadról. A Szent István körút 14. alatt álló épület pedig ez alatt az idő alatt újjászületett, és ahogy véget ért a nyár, birtokba is vehettük.
Mivel lehet méltóképpen megnyitni az ország talán legszebb színházát?
1994. augusztusában a társulatnak levetítettek egy 1983-ban készült filmet, amit Ettore Scola forgatott. La Bal volt a címe. Ennek az előadásnak a magyarországi változatát fogjuk megcsinálni, mondta a filmnézés után Marton László. Ezután heteken át úgy éreztem magam, mint a Főiskolán, a legjobb napokon. Egy fantasztikus francia rendező és Marton László irányítása alatt napokon keresztül improvizáltunk. Elképesztő helyzeteket találtunk ki, és bármit kipróbálhattunk, ami csak eszünkbe jutott, persze az adott keretek között. Egy színész számára ez maga a mámor.
A nagy sikernek örvendő Coca-Cola-s jelenet, szinte teljes egészében az egyik ilyen improvizációs próbán született meg.
Majdnem egész nap bent voltunk a színházban, ugyanis meg kellett tanulnunk azoknak a táncoknak az alapjait, amik az előadásban szerepelnek. Nagyszerű táncpedagógus házaspár volt ebben a segítségünkre; Szonda Mária és Szalai Attila, köszönet nekik érte. Hónapokon át tangó, cha-cha-cha, boogi-woogi lépésekben közlekedtünk az épületben, néhányan polkáztak, szteppeltek, angol keringőztek, de itt-ott a rock and roll figurái is felfedezhetők voltak. Nagyon fárasztó volt, de úgy emlékszem vissza arra az időszakra, hogy kifejezetten élveztem. Nekem ugyanis nagyon hiányzott az a fajta mozgás, ami a mindennapjaimat jellemezte a Pécsett töltött időben, amikor még arra készültem, hogy balerina leszek. Lubickoltam ebben az időszakban. Rengeteget dolgoztunk és tele voltunk ötletekkel, pedig még senki nem tudta, hogy konkrétan mit, kit fog játszani az előadásban.
Pár hét elteltével kaptunk egy forgatókönyvet. Azért nem azt mondom, hogy szövegkönyvet, mert aki látta az előadást, tudja, hogy egyetlen szó sem hangzik el benne. Ebben a példányban a figurák leírása szerepelt, és a beosztás, hogy a különböző jelenetek melyik korban játszódnak, valamint, hogy az adott jelenetnek mi a fő iránya. Amolyan szinopszis volt ez. Hihetetlen élvezetes, kreatív összmunka volt kitalálni, hogy azok a szereplők, aki jelen vannak ugyan a színpadon, de nem róluk szól az adott jelenet, mit csinálnak. Akik többször láttak már bennünket, szokták mondani, hogy minden alkalommal felfedeztek valami újat, amire addig nem figyeltek fel.
2009-ben az április végi, az utolsó előtti előadásról igazoltan voltam távol, mert kificamítottam a bokámat. Illetve, hogy egészen pontos legyek; részlegesen elszakadt a jobb bokaszalagom, járás-és táncolás-képtelenné váltam, ezért Bodor Johannának be kellett ugrani helyettem. A sajnálatos baleset miatt viszont abban a kivételes élményben volt részem, hogy a nézőtérről nézhettem végig az előadást, mint egy néző. Vagy mégsem?
Majdnem egész nap bent voltunk a színházban, ugyanis meg kellett tanulnunk azoknak a táncoknak az alapjait, amik az előadásban szerepelnek. Nagyszerű táncpedagógus házaspár volt ebben a segítségünkre; Szonda Mária és Szalai Attila, köszönet nekik érte. Hónapokon át tangó, cha-cha-cha, boogi-woogi lépésekben közlekedtünk az épületben, néhányan polkáztak, szteppeltek, angol keringőztek, de itt-ott a rock and roll figurái is felfedezhetők voltak. Nagyon fárasztó volt, de úgy emlékszem vissza arra az időszakra, hogy kifejezetten élveztem. Nekem ugyanis nagyon hiányzott az a fajta mozgás, ami a mindennapjaimat jellemezte a Pécsett töltött időben, amikor még arra készültem, hogy balerina leszek. Lubickoltam ebben az időszakban. Rengeteget dolgoztunk és tele voltunk ötletekkel, pedig még senki nem tudta, hogy konkrétan mit, kit fog játszani az előadásban.
Pár hét elteltével kaptunk egy forgatókönyvet. Azért nem azt mondom, hogy szövegkönyvet, mert aki látta az előadást, tudja, hogy egyetlen szó sem hangzik el benne. Ebben a példányban a figurák leírása szerepelt, és a beosztás, hogy a különböző jelenetek melyik korban játszódnak, valamint, hogy az adott jelenetnek mi a fő iránya. Amolyan szinopszis volt ez. Hihetetlen élvezetes, kreatív összmunka volt kitalálni, hogy azok a szereplők, aki jelen vannak ugyan a színpadon, de nem róluk szól az adott jelenet, mit csinálnak. Akik többször láttak már bennünket, szokták mondani, hogy minden alkalommal felfedeztek valami újat, amire addig nem figyeltek fel.
2009-ben az április végi, az utolsó előtti előadásról igazoltan voltam távol, mert kificamítottam a bokámat. Illetve, hogy egészen pontos legyek; részlegesen elszakadt a jobb bokaszalagom, járás-és táncolás-képtelenné váltam, ezért Bodor Johannának be kellett ugrani helyettem. A sajnálatos baleset miatt viszont abban a kivételes élményben volt részem, hogy a nézőtérről nézhettem végig az előadást, mint egy néző. Vagy mégsem?
Mit láttam? Mit éreztem?
Kíváncsiak rá? Igen? Akkor…
Folyt.köv.
