"Amikor az Össztánc-ban, a legelső jelenetben, szódásüveg vastagságú szemüvegével lezúdult a lépcsőn, kis híján összetörve kezét-lábát, majd megpróbálta a nagyon magas bárszékre felküzdeni magát, ügyetlenkedett, bénázott, szemem sarkából figyeltem. Élvezettel néztem, mindig nevetnem kellett rajta. Mérnöki pontossággal jellemezte minden gesztusa, mozdulata, rezdülése azt a szerencsétlen lányt. Ereje van, humora van, minden figurája annyira eredeti, mint amilyen szürke kis verébnek látszik ő, ha leveti a jelmezét.
Ha a színpadon van, magára vonja a figyelmet. Őt kell nézni. Ha csak úgy szembe jönne velem az utcán, nem mondanám rá, hogy színésznő.
K: Itt kezdted a pályádat, ebben a színházban. Ez olyan, mint mikor valaki az első szerelméhez megy feleségül? Mennyire vagy monogám, hűséges típus?
V: Annyira, amennyire hozzám hűségesek. Nyilván nem lettem volna hűséges, ha a színházam megcsalt volna engem. Természetesen olyan ez, mint egy házasság, vannak hidegebb meg forróbb korszakok, fellángolások. Kár tagadni, volt az életemben ezalatt a harminc-egynéhány év alatt, hogy kacsingattam más felé, de az ember minél korosabb, annál inkább azt mondja, hogy könyveket, barátokat elosztogatni nem szabad, másrészt meg minek is, erre a kis időre.
K: A hűségedben szerepet játszott az, hogy úgy indultál ebben a színházban, ahogy?
V: A mestereim, Kapás Dezső, Horvai Pista bácsi itt rendeztek. Rögtön olyan szerepeket kaptam, hogy nem is nagyon gondolhattam másra. Sikerem volt, és az ember hülye lenne otthagyni azt a helyet, ahol sikere van.
K: Fogták a kezedet akkor is, amikor már itt voltál?
V: Dezső mindig fogta a kezem, talán Horvai is, de ha megnézzük, az ő igazgatása alatt nagyon kevés jó szerepet kaptam, de bármiben játszottam, mindig odajött hozzám, mindig elmondta a véleményét, segített. Pista bácsitól mindig is tartottam, féltem a szigorától és sok mindentől. Dezsőt imádtam, egy nyelvet beszéltünk, félszavakból megértettük egymást. Tőle tanultam az abszurdot, a humort, a kesernyésséget, az érdességet, azt, hogy az embernek mindig valamiféle humort kell találni minden helyzetben. Az életben is, a színházban is, még a legdrámaibb szerepekben is. Mert nem tud igaz lenni humor nélkül.
K: Gyerekkorodban bohócnak készültél.
V: Pontosan, és talán éppen ettől voltam fogékonyabb a Kapás Dezső féle színházra.
K: Komolyan gondoltad, hogy bohóc leszel?
V: Igen, komolyan, csak hát az apám nem engedett artistaképzőbe anélkül, hogy érettségim legyen, vagy valami tisztességes szakmám. Felvételiztem Veszprémbe, a vegyipari technikumba, de Isten közbeszólt, mert amikor leszálltunk a buszról, a szél belefújt egy üvegszilánkot a szemembe, ezért az első utunk a kórházba vezetett, a szemészetre. Jó nagy kötéssel a fél szememen mentem, elkéstünk, de megengedték, hogy felvételizzek. A nagy sietségben, ijedtségben nem töltöttünk ki egy papírt, hogy kollégiumot is kérek. Aztán megkaptuk az értesítést, hogy felvettek a veszprémi technikumba, de kollégiumi elhelyezésem nem volt, mi meg baromi szegények voltunk Kőbányán, arról szó nem lehetett, hogy albérletet fizessünk. Így maradtam Budapesten.
K: Hogy emlékszel a gyerekkorodra?
V: Irtó szegények voltunk, szobakonyhás lakásban laktunk, nem volt fürdőszoba, lavórban kellett fürödnünk. Az úgy zajlott, hogy a gázon melegítettél egy nagy lábos vizet, aztán a falikútból lehűtötted. Egyszer le is forráztam magam. Mikor fordultam, hogy kiöntsem a vizet, a köntösöm beakadt a gáztűzhelybe, és a tűzforró víz ráborult a combomra. El is ájultam, vittek az égési osztályra, hetekig ott ápoltak.
K: Honnan jött az ötlet, hogy bohóc legyél?
V: Apukám egyszer elvitt a Fővárosi Nagycirkuszba. Az artisták nem érdekeltek, de a bohócszámok teljesen lenyűgöztek.
K: Miért?
V: Olyasmit éreztem, hogy valami emberfelettit tud adni, és azt gondoltam, hogy nekem ugyanezt kell csinálnom.
K: Sírtál? Nevettél?
V: Mindkettő. Még otthon is azon gondolkodtam, hogy mit jelentett számomra az, amit ő ott nyújtott nekem. Sok különbséget ma sem látok egy bohócszám és egy jelenet között, hiszen ugyanolyan energiákat kell megmozgatni, csak más eszközökkel.
K: Mit láttál először színházban?
V: A pillangók szabadok volt a Madách Színházban, Huszti Péter nagyon fiatalon játszotta. Lenyűgözött az egész. De nagyon sokáig, az érettségiig nem mondtam senkinek, hogy színésznek készülök, mert valahol a lelkem mélyén tisztában voltam vele, hogy erre nem mindenki alkalmas, és titkon nagyon féltem, hogy én sem vagyok alkalmas rá, csak vonz. Ettől nagyon féltem, ezért inkább nem mondtam senkinek.
K: Nem voltak barátaid, akikkel beszélhettél volna?
V: Voltak barátaim, de főleg fiúk, velük barátkoztam. Nagyon kevés lány volt a környékemen. Nem nagyon beszélgettünk lelki dolgokról.
K: A szüleiddel milyen volt a viszonyod?
V: Anyukám nekem nem volt, mert egyéves koromban meghalt. Apukám meg rengeteget dolgozott, annyira elfoglalt volt, hogy túl sok ideje nem maradt ránk.
K: Édesanyádra szoktál gondolni?
V: Az egy nagyon nehéz kereszt, ha valaki anya nélkül nő fel, talán felnőttkorban sem tudtam valójában kiheverni. Csak a hiányát éreztem a legkülönbözőbb korokban, akár óvodáskorodban, amikor mindenki beleült az anyukája ölébe, de én nem ülhettem bele; vagy kamaszkorban, amikor vele kellett volna bizonyos dolgokat megbeszélni.
K: Mi történt vele?
V: ’57-ben kórházban volt, kivették az epekövét, abban az időben éppen hepatitis járvány volt, akkor még nem volt steril tű, csak kifőzéses módszer. Valószínűleg így kapta meg a fertőzést.
K: A nővéreddel milyen a viszonyod?
V: Nagyon jó, bár ritkán találkozunk, de ha baj van, akkor együtt vagyunk. Tulajdonképpen addig jó, amíg sokáig nem beszélünk, mert akkor tudom, hogy jól vannak.
K: Volt női minta a családban?
V: Volt, a nagyanyám. De ő állandóan halni készült szegény drágám, pedig kilencven éves koráig élt, de állandóan attól félt, hogy a kislányok anya nélkül nőnek fel, és állandóan beszélte rá az apámat, hogy nősüljön meg. Meg is nősült még egyszer, nyolc éves koromban. Nem túl jól működött az a házasság, született belőle egy húgom, akit nagyon szeretünk, de valójában mindenkinek jobb lett volna, ha nem nősül újra.
K: Voltak komplexusaid, rossz érzéseid önmagaddal kapcsolatban?
V: Igen, és ezt az apunak köszönhettem. Mindig azt mondta, hogy „mit képzelsz te magadról, innen Kőbányáról, hogy képzeled?” Soha nem biztatást kaptam tőle, inkább féltést.
K: Mit szólt, amikor színész lettél?
V: Már azzal sem tudott mit kezdeni, hogy a Főiskolán népköztársasági ösztöndíjas voltam, mivel csupa ötösöm volt. Azt hitte, hogy a gyereke megtáltosodott. Nem értette. Amikor életem első szerepét játszottam az Üvegcipő-ben a Vígszínházban, eljött a bemutatóra, de nem látta, mert sírt. Az első tíz perc után ki kellett mennie és mikor kérdeztem, hogy miért nem tudta megnézni, miért bőgött annyira, azt mondta, hogy azért, mert anyám nem láthatta.
K: A Főiskolán volt valaha rossz érzésed amiatt, hogy Kőbányáról érkeztél?
V: Persze. Elég sokáig tartott, amíg kinyíltam, kinyílt a lelkem. Nagyon féltem.
K: Mit csináltál, ültél a sarokban, csöndben?
V: Ültem a sarokban, csöndben, megcsináltam a feladatokat, de tulajdonképpen mindig bizonytalan voltam, sose gondoltam, hogy amikor fölmegyek a színpadra, az jó. Az osztályt kettéosztották, az egyik fele Horvaival, a másik Kapással volt. Úgy éreztem, hogy csupa baromságot kellett csinálni. Például megadtak egy szót, hogy csinálj belőle helyzetgyakorlatot. De én nem vagyok író, nem is készülök annak, minek? Amikor már Molnár Ferenc meg Szép Ernő jeleneteket kaptunk, tulajdonképpen akkor nyíltam ki.
K: Emlékszel arra, arra a pillanatra, amikor túlléptél önmagadon?
V: Igen. Kapás Dezsőhöz köthető, amikor elkezdett rajtam nevetni, pontosabban azon, amit csináltam, ahogy a szöveget mondtam. A közönségemmé vált, akkor megéreztem, hogy hatok. Pontosan az volt az a pillanat.
K: Megváltozott benned alapvetően valami?
V: Igen. Akkor végre elhittem, hogy bennem megvan az a képesség, hogy tudok hatni mint színész.
K: Mennyire vagy tudatos?
V: Az értelemre ugyanúgy szükség van, mint az emóciókra, akár a színészetben, akár az életben. Le kell fordítani, meg kell érteni az embernek saját magát is, meg a körülötte lévő történéseket is, ahhoz, hogy emocionálisan élni tudjon.
K: Magától értetődő volt, amikor az Üvegcipő-t játszottad, vagy a Chicagói Filmfesztiválon a legjobb alakítás díját kaptad, az addig istenített színészek partnere, ismert és híres lettél?
V: Természetesen nem volt magától értetődő, átgondoltam a kis kőbányai agyammal, de nem csináltam ebből nagy ügyet. Nem azért lettem színész, hogy híres legyek és felismerjenek az utcán, autogramot kérjenek, vagy mert szép ruhákat vehetek fel. Egyszerűen olyan dolgokat szerettem volna csinálni, ami hat az emberekre.
K: Érezted valaha, hogy nem akarod a színészetet csinálni?
V: Hát persze, hogy éreztem, általában akkor, amikor igazságtalanság történt velem. Amikor én megcsináltam a dolgom, de olyan volt a helyzet, amivel nem tudtam mit kezdeni, mert nem rajtam múlt.
K: Képes lettél volna abbahagyni a színészetet?
V: Hát igen, csakhogy rögtön jön a következő kérdés, hogy mit csinálnék? Nem értek semmi máshoz. Mondjuk takarítani nagyon szépen tudok, most viccen kívül, nem azért mondom, hogy humoros legyek, szeretek is takarítani. Belőlem nagyon jó takarítónő lenne, ha nem lennék színész.
K: Érdekes ez a párhuzam, mert mindegyik alaposságot kíván az embertől, másrészt hihetetlen alázatot.
V: Igen. Úgy gondolom, hogy mind a két dolog megvan bennem.
K: Akkor is vannak kételyeid, amikor minden jól megy a pályán?
V: Persze hogy vannak. Van még egy fontos dolog. A kételyek nélküli hit, az fanatizmus és én sosem voltam fanatikus. A kételyekre borzasztó nagy szüksége van az embernek, és igen, akkor is kételkedem, ha sikeres vagyok, akkor is kételkedem, ha nem vagyok sikeres, tehát a kétely az nagyon-nagyon fontos dolog.
K: Ha fönt kételkedsz, akkor lent sem esel nagyon kétségbe, gondolom.
V: Úgy van. Megkeresem, hogy mitől vagyok lent, és milyen utak vezetnek fölfelé.
K: Voltál nagyon lent emberileg, szakmailag?
V: Színészileg nem, mert nem engedem meg magamnak, hogy ne akarjak valamit őrületesen megoldani, nem engedtem meg magamnak soha, hogy rossz legyek, még talán azt se, hogy közepes. Természetesen a végeredmény lehetett rossz, de hogy én nem úgy álltam neki, az egészen biztos. Emberileg persze, nagyon sokszor kerültem a béka feneke alá, talán éppen a kételyeim miatt. De mindig összekapartam magam a színpadon, még ha utána összeestem is, mint a lekvár.
K: Tisztességes színésznő vagy. Ha munkáról van szó, téged még soha nem láttalak lazítani, fegyelmezetlenkedni. Nem vagy hülyéskedős, lazulós fajta.
V: Nem, sose voltam. Tisztességtelennek érzem. A színháznak nagyobb szentsége van. Legbelül azt érzem, hogy ennek így kell lennie.
K: Hogy indulsz neki egy szerepnek?
V: Mindig azt nézem, és azt kutatom, hogy az alaknak milyenek a viszonyai, miért ezt lépi, és miért nem azt. De soha nem találom ki tudatosan, hogy milyennek kell lennie. Valamilyenné formálódik.
K: A darabon szoktál gondolkodni? Hazaviszed magaddal a figurát?
V: Nagyon sokat gondolkodom. Álltam már bolt közepén egy félórát, kosárral a kezemben, kattogott az agyam, aki látott, biztos azt gondolta, hogy meghülyültem. Nyilván azt hitték, hogy azon gondolkodom, hogy mit akarok vásárolni. Pedig nem.
K: Nem engeded meg magadnak, hogy az előadásban számodra fekete lyukak legyenek?
V: Sokkal jobban is járok, mert nem fárasztanak annyira az előadások. Ha nincs meg egészben a teljes alak, ha nem hibátlan az ív, a sorsa, amit be kell járni, akkor sokkal jobban kell koncentrálni, amikor a lyukakhoz érsz.
K: Ez olyan, mint mikor a villamos sín véget ér…
V: Igen. A színész sokkal jobban jár, ha nem csinál magának ilyen sötét lyukakat. Sokkal nehezebb a kocsit átcipelni a megszakadt síneken, mint hagyni, hogy gördüljön tovább. Nem? K: Milyen más színházban játszani?
V: Mások az emberek, nem én vagyok otthon, ott nekem kell úgy viselkedni, mint aki vendégségbe megy, nekem kell hozzájuk alkalmazkodni. De nagyszerű dolog, mert új embereket ismerhetsz meg a saját közegükben. Kívül állva mindig jobban megismeri az ember a másikat, és az nagyon izgalmas.
K: Kezeltek valahol VIP vendégként?
V: Próbáltak, de én azt sose bírtam. Viszont láttam már sértődött arcokat is, hogy ezt meg miért hozták ide?
K: Tudod kezelni?
V: Élvezetes megfigyelni, hogy bizonyos színésznők hogyan viselik a dolgot. Az a része nagyon fontos, hogy jól lásd a helyzetet, másfelől igyekszel megnyugtatni őket, hogy nem azért jöttél, hogy elvedd a kenyerüket. Épp ellenkezőleg, tőlük nagyon sokat kaphatsz és tanulhatsz.
K: Megfordítod a dolgot?
V: Igen, a kontrát, mindig a kontrát, tudod.
K: Nagy vihart kavart az a bizonyos Az ember tragédiája, a Nemzeti Színház nyitó előadása.
V: Mikor játszottuk a Leonce és Léna-t Kaszás Attilával, voltunk vele vendégjátszani német nyelvterületen. Megtébolyodtak a mi előadásunkért, mert azt mondták, hogy amikor ők ezt a darabot előveszik otthon, akkor mindig nagy tisztelet övezi. Mi nem tartottuk tiszteletben, hanem pimaszul és újszerűen nyúltunk hozzá. Ezt gondolom Az ember tragédiájáról is, hogy valamifajta nimbusz veszi körül. Pedig nagyszerű humora is van annak a színdarabnak, de sosem merik kihasználni, mert olyan tisztelet veszi körül. A mi előadásunkat a Nemzetiben azért szerettem, mert pimasz volt, volt humora, voltak kitalációk, bátran nyúltunk a műhöz. Mikor felhívott Szikora, csak azt kérdeztem, hogy ki lesz az Ádám, mondta, hogy Szarvas Józsi. Nekem nagyon sokat elmondott arról, hogy itt nem egy hősnőt kell játszani, nem egy szokványos Ádám és Éva felállásról van szó.
K: Mindig érdekelt a kettőtök kapcsolata és viszonya Eszenyi Enikővel. Berobbantál, és négy esztendő után jött egy új tehetség. Rivalizáltok egymással? Volt benned rossz érzés emiatt?
V: Soha nem. Rivalizálás volt, a szónak a jó értelmében véve, mert az mind a kettőnket hajtott előre. Egészséges rivalizálásról beszélek kizárólag. Én mindig hittem abban, hogy az én tehetségem úgyis ki fogja bányászni magának a maga szerepeit. Ha egy csöpp esze van a színház vezetőinek, akkor egy Pap Vera szintű, tehetségű embert nem hagynak parlagon heverni, ez az egyik fele. A másik fele, hogy amikor én idekerültem, akkor volt fiatal Venczel Vera, Kútvölgyi Zsike, aki előttem négy évvel Szent Johanna-t játszotta. A dolognak ez a rendje, négyévente kikerül egy naiva a Főiskoláról. És négy év múlva már nem én leszek a hamvas. Nekem két választásom volt, vagy belesavanyodok ebbe, és elkesergek tizenöt-húsz évet azon, hogy a mögöttem jövő játssza a naivákat, vagy megkeresem a humort, a karaktert. Szerintem engem ez utóbbi segített át ezeken az időkön. Nagyon élveztem például a Farsang-ot játszani, meg az erős karaktereket. Nekem nem volt szükségem irigységre, érted? Mert volt humorom hozzá, mint színésznőnek is. És valljuk be őszintén, a naiva szerepek nem olyan jók. Én halálosan boldog voltam, hogy kikerültem abból a szerepkörből és rám találtak a karakterszerepek.
K: A Farsang-ban olyan voltál, mint egy tűzhányó. Néztél naivan a nagy barna szemeddel, és egyszer csak kitört belőled az állat. Ugrottál, szaltóztál, csimpaszkodtál, ordítottál.
V: Igen, mert elérkeztem a szerepben egy olyan pillanathoz, ahol nem volt más választásom, egyszerűen az kellett oda, azt kellett csinálnom.
K: Az életedben használod ezeket a megoldásokat?
V: Általában nem vagyok hirtelen haragú, persze nagyon ideges is tudok lenni, de annál lustább vagyok, hogy az életemben tűzhányósat játsszak.
K: Voltál valaha azon a ponton, hogy az igazgatói irodában asztalt borogass?
V: Nem. Volt, amikor dühös voltam, és az ember a büfében könnyen emleget munkakönyvet, de mire fölér az igazgatói irodába… Nem fajultak el a dolgok soha odáig, hogy nekem asztalt kelljen borogatnom. Hogyha fölmentem az irodába, akkor azért mentem föl, mert én játszó típus vagyok és nem kaptam elég munkát, nem voltam eléggé leterhelve. Volt, hogy nem volt új bemutatóm vagy két évadon keresztül, közben pedig levették a darabjaimat. Ha az ember csak áll, és egy szerepe van a színházban, akkor olyan érzése van, hogy már nincs is szükség rá. De a mi generációnknak nagyon nehéz, mert mi egyáltalán nem abba születtünk bele, hogy castingokra kell járni, kilincselni, kitaposni, kiügyeskedni, kihelyeskedni, kirázni a bugyikánkból a dolgokat. Nekünk kifejezetten azt tanították, hogy ha valaki így viselkedik, az középszerű, neki azért kell így viselkedni, mert nem elég tehetséges. Tőlem nagyon távol áll, hogy mutogassam magam. Nekem egyáltalán nem hiányzik, hogy művésznőnek szólítsanak, sosem érdekelt.
K: Volt olyan valaha, hogy szerepben vagy előadásban piszok rosszul érezted magad?
V: Volt, több is. Például egyszer Eszenyivel két takarítónőt játszottunk, mindkettő rossz szerep volt, iszonyúan éreztük magunkat a bőrünkben, de nagyon sokat röhögtünk. A színpadon pontosan megcsináltuk, amit kellett, de ahogy kiértünk, elszabadult a pokol.
K: Képességed van arra, hogy az életben jól érezd magad?
V: Hát persze. Akinek nincs képessége arra, hogy az életben jól érezze magát, az szerintem vegyen egy ásd el magad készüléket, vagy húzza fel magát a kötélre. Sótlanul nem lehet élni, nem is érdemes. Szeretem az életben is a humort, és hál’ istennek olyan férjet választottam, akinek van is. Nagyon sokat röhögünk, én imádom az ő humorát, ő szereti az én szarkazmusomat. Nem tudnék élni egy savanyú pasival.
K: Viszonylag későn találkoztatok. Hittél még benne, hogy összejöhet?
V: Már nem nagyon. Két olyan ember találkozott, aki már sokszor megégette magát. Nekem is voltak hosszabb kapcsolataim, meg voltak olyanok is, hogy mindegy, csak ne legyek egyedül. Mert nagy bátorság kell hozzá, hogy az ember egyedül éljen. Persze sokkal jobb lett volna, ha fiatalabb korunkban találkozunk, mert akkor lehetett volna közös gyerekünk. A mienk kései találkozás volt, és már tizenkét éve nagyon jól működik.
K: Emlékszem, amikor megismerkedtetek, azt mondtad, hogy Sándor olyan ember, amilyen neked még soha nem volt.
V: Igen, mert egyszer csak lett egy olyan ember mellettem, aki csak azt nézte, hogy nekem mit adjon, érted?
K: Nehezen tudsz elfogadni? Nehéz volt megtanulni?
V: Nehéz volt, jól mondod, pedig ezek azok a férfias figyelmességek, amire minden nő vágyik. Tizenkét év után is, ha lemegy a piacra vásárolni, csak úgy vesz nekem egy csokor virágot. Nem azért, mert születésnapom van, vagy névnapom. Nehéz volt megtanulni, talán azért, mert nem ilyen közegből jöttem, vagy azért, mert mindig belenyúltam a lecsóba és olyan kapcsolataim voltak, ahol ez nem adatott meg. Sokat gondolkodtam azon, hogy az ember milyen embereket vonz maga köré. Nyilván sokat bölcsültem én is, változtam, és nem véletlen, hogy csak idős koromra adatott meg, hogy ilyen társat vonzzak be magamhoz.
K: Érezted, hogy Sándor gyerekeiben van ellenszenv amiatt, hogy te színésznő vagy?
V: Amikor összekerültünk, még nagyon kicsik voltak, de nem banyáztak, hiszen nem miattam volt a válás, mégis érezték, hogy nincs az rendben, hogy anya nincs apával. Talán pont azért, mert színésznő vagyok, vagy egyszerűen csak azért, mert ilyen alkatom van, soha nem akartam az anyjuk lenni, csak a barátjuk akartam lenni. Ezt ők megérezték, és elfogadták a barátságomat. Sosem engedtem volna meg magamnak, hogy úgy kezeljem őket, mintha a gyerekeim lennének, sose kértem úgy őket, vagy soha nem léptem föl úgy, mint egy szülő. Ha gondoskodni kellett róluk, megtettem mindent. Képes voltam éjjel beülni a kocsiba, feljönni Szigligetről Budapestre a gyerekkel, akinek fájt a foga, mert csak itt volt éjszakai fogászat. De soha nem akartam anyjuk helyett anyjuk lenni, nem is lehettem volna.
K: Anya nélkül nőttél fel, te magad sem lettél anya. A te döntésed volt, vagy így alakult?
V: Mert anya nélkül nőttem fel, erősen úgy éreztem, hogy úgy kerek a világ, hogy valakinek legyen anyja is, apja is. Egyik kapcsolatomban sem éreztem, hogy egy életen át együtt tudok maradni azzal az emberrel. És akkor nem tehetem meg, hogy gyereket szülök. Nem tehetem meg sem magammal, sem a gyerekemmel.
K: Hogy képzeled el magad öregasszonyként?
V: Hát, mint most. Még nem vagyok elég öregasszony? Semmiképpen nem szeretnék egy tolókocsiban ülni, szeretném, hogy tudjak magamról gondoskodni. Nem szeretnék kiszolgáltatott lenni sem testileg, sem lelkileg. Ettől az egytől nagyon félek. Persze, az ember szeretne sokáig élni, de amennyit és ahogy éltem, ajándék volt, érted? Mert jól éltem, nincs mit a saját szememre hányni, bele tudok nézni nyugodtan a tükörbe; nincs az, hogy még jóvá kell tennem ezt, vagy amazt.
K: Mennyire fontos neked a színház?
V: Nagyon, nagyon. De hogyha mit tudom én, nyernék a lottón és nagyon sok pénzem lenne, azért nem vennék egy színházat magamnak.
K: De játszanál?
V: Mint a huzat, kivennék egy év fizetés nélküli szabadságot, hogy egy kicsit pihenjek, hogy testileg rendbe hozzam magam, hogy feltöltődjek, hogy utazzak, de jönnék vissza és játszanék. Ugyanúgy állnék vigyázzban, mint a jó gyerek, és csinálnám a dolgomat. Azt nem tenném meg, hogy azt mondom, hogy jó napot kívánok, soha többet színház.
K: Mikor mondja egy színész, hogy nem akarok többé a deszkára menni?
V: Szerintem, akkor amikor már nem tud fölkászálódni a színpadra, vagy annyira fél, mert tudja magáról, hogy már nem bír két mondatot megjegyezni. Idáig nem szeretnék eljutni, sem agyilag, sem fizikailag, akkor inkább haljak meg. Jó, egy darabig még eladjusztálom a paradicsomaimat Szigligeten, de egy idő után unalmas lenne. … És nem ugyanaz, amikor nézi az ember a színházat, mint amikor csinálja, azt te is tudod.
K: Szerencsés alkatú vagy, még mindig úgy nézel ki, mintha ma jöttél volna ki a Főiskoláról, olyan az alakod, hogy bármelyik huszonéves megirigyelhetné. Egy színésznőnek nehéz elfogadni, hogy a teste már nem olyan, mint régen, már nem tudja megugrani a szaltót.
V: Inkább a nőnek nehéz elfogadni, hogy a strandon már nem állhat oda lángosért egy szál fürdőruha alsóban.
K: De a színésznőnek fel kell vinni a testét a színpadra.
V: Igen. De a színészet az más, ha ott meg kell mutatni a ráncos fenekedet, akkor megmutatod, de mint magánember, mint nő, nem szívesen mutatod meg. De ha mondjuk egy színdarab azt kívánja, hogy vetkőzz le, és mutasd meg, hogy a köldököd alá ér a melled, akkor azt mondod, hogy hát persze.
K: Tényleg azt mondod?
V: Hát nem? Amikor szép voltál és fiatal, és meg kellett mutatni, az is szólt valamiről, most ez is szól valamiről. Csak úgy önmagáért nem, de ha annak funkciója van, akkor természetesen.
K: Kaptál olyan instrukciót az életedben, ami nagyon kihozott a sodrodból és azt mondtad, hogy ez hülyeség, ezt nem csinálom meg?
V: Olyan volt, hogy általában hülyeségeket beszélt a rendező. Nagyon közeledett a bemutató napja, én meg kizavartam, hogy nekem muszáj végigmennem a darabon, mert mindjárt bemutató van, és nem tudom eljátszani elejétől a végéig, mert még sosem láttam magam egyben.
K: Azt mondtad neki, hogy menjen haza?
V: Azt mondtam neki, „menjél haza”.
K: Hazament szó nélkül?
V: Egy kicsit megsértődött, de muszáj volt neki menni.
K: Rendező nélkül is meg tudsz csinálni egy történetet?
V: Nem. Még az is jó, ha valaki hülyeségeket beszél, mert valamihez képest is tud az ember dolgozni, de rendező nélkül nem.
K: Tanultál a figuráidból?
V: Persze, az ember nagyon sok mindent tanul. Amikor látsz egyfajta gátlástalanságot egy figurában, vagy amikor azt mondod, hogy kijött Pap Verából a tűzhányó. Másnak nincs ilyen szerencséje, mint nekünk színészeknek, hogy van egy hely, ahol mindent kiadhatsz magadból. Ez egy ajándék, nem? Azt érzem, hogy baromi szerencsés vagyok, mert ennek a szemérmes Pap Verának van egy hely, a színpad, meg van X szerepe az élete során, ahol azt a sok mindenfélét, ami benne van, kirámolhatja. Büntetlenül kirámolhatja. Nyilván kellemes annak is, aki nézi, de annak az igazán nagyszerű, aki csinálja. Ez egy Isteni ajándék."
Ez a beszélgetésünk a VÍG SZÍN HÁZON BELÜL című könyvben szerepel.
Köszönöm Vera!
