2015. november 30., hétfő

Tamás

Ma egy éve mentél el. Egyetlen előadást csináltunk együtt, a Marilyn Monroe csodálatos halálát, abban viszont az összes férjem, szeretőm, fontos pasim te voltál.

Di Maggio a beseballsztár, a féltékeny olasz macsó, aki kicsit kiábrándult, kicsit térdfájós, de szeretné visszakapni a nőt, akit szeret. Esküdöztél, hogy minden másképp lesz, aztán persze nem tudtál kibújni a bőrödből.



Robert Kennedy, az elnök öccse, aki nem tud elszakadni.



Sinatra, a sármőr maffiózó. Minduntalan belekezdtél a "Strangers in the night..." című dalba, és olyan elbűvölően búgtad, hogy a hideg futkosott a hátamon. Laza mozdulattal gyémántgyűrűt hajítottál az ölembe, ami persze hamis volt, és funkcióját tekintve adóvevő készülék. Egy pillanat alatt elintézted az új személyazonosságomat, aztán elegánsan távoztál, mint egy idegen, az éjszakában. 



Artur Miller, az ész, az intellektus, aki valamit nagyon elrontott. Talán azért bukkantál fel hívatlanul egy lázálmomban, hogy elmeséld, vezeklésül? darabot írsz kettőnkről?   


A lelketlen, klinikai eset dilidoki, aki a pirulákban hisz, semmi másban.



Böhm Gyuri rendezte az előadást, de te is mindig lent ültél a nézőtéren, amikor éppen nem voltál a színpadon. A finisben egy alkalommal azt mondtad az egyik megbeszélésen: Nekünk, akik rövid jelenetekben vagyunk jelen, az a dolgunk, hogy mindenben szolgáljunk téged, akié a főszerep, és ha jó szívvel tesszük, remek lehetsz ebben az előadásban. 
Köszönöm!  


Arthur Millerként egy búcsúcsókot kaptam tőled, mielőtt kimentél a színpadról. Otthagytál engem, Marylint egyedül, az ágy rácsának támaszkodva. Abban a pillanatban minden előadáson megszakadt kicsit a szívem. 


Most is ezt érzem Tamás.