ÖSSZTÁNC ANNO 2.

Össztánc 2009.
második rész

Szlovák Judit fotója

Délután bementem segíteni Bodor Johannának, aki beugrott helyettem. Ő az előadás Jolly Joker-e, majdnem minden női szerepben megfordult már a színpadon. Az én figurám eddig elkerülte, de úgy látszik, ez sem maradhatott ki.


Befáslizott lábbal próbáltam szegénynek segíteni abban a cseppet sem egyszerű dologban, hogy mikor hol van, mit csinál, kivel, hova megy, honnan jön, hol öltözik át, mit vesz magára, mit visz ki, mit hoz be, hova teszi, ami a kezében van; valamint a többi, egyáltalán nem lényegtelen dologban, ami számomra annyira automatikussá vált az elmúlt 15 évben, hogy álmomból felébredve is képes lennék megcsinálni.




Ruháim, kellékeim bekészítve várakoznak az előadásra.

Eközben pedig nem tudtam elhessegetni egy furcsa, rossz érzést. Sokáig nem tudtam megfogalmazni, hogy mi zavar, aztán rájöttem: féltékeny vagyok. Amikor Johannát az én ruháimban láttam azokat a lépéseket járni, amik az én lábamban voltak, figyeltem azokat a mozdulatokat, amiket én találtam ki, úgy éreztem magam mint egy szerelmes, akit elhagytak.


A kék kosztümös, Kleopátra frizurás nő,





a deportált feleség,





a sárga ruhás csitri,





a piros ruhás csaj, és az összes többi, húsomból, szívemből született karakter csak úgy odaadja magát valaki másnak? Pedig annyira hozzám nőtt mindegyik. Ilyen hűtlen tud lenni egy-egy figura? Kitárja magát egy idegennek, és azt mondja; gyere, itt vagyok, bújj belém. Nekem pedig sírni lenne kedvem. Milyen csalfa szerető a színház!


Ez nem Össztáncos történet, de nagyon ide kívánkozik.


Frissen végzett színésznőként a Veszprémi Petőfi Színházban a Lila ákác című darabban debütáltam, mint Tóth Manci.



Fazekas István az én Csacsinszky Palim


Azóta nem tudok megnézni egyetlen Lila ákác előadást sem, pedig a Pesti Színházban is ment. Tornyi Ildi volt Manci, Telekes Péter pedig Csacsinszky Pali, többször is elhatároztam, hogy megnézem, mert mindkettőjüket nagyon szeretem, de nem tudtam rávenni magam. Azt hiszem, megszakadt volna a szívem.


Nem tudom, értik-e mire gondolok? Úgy gondolom senki nem szeretné együtt látni a szerelmét egy idegennel, pláne nem intim közelségben. Pedig valami hasonló történik, amikor egy szeretett szerep odaadja magát másnak. Nagyon tud fájni.


Valami ilyesmit éreztem ezen az Össztánc előadáson is. Mégis fantasztikus élmény volt végignézni a nézőtérről. Olyan dolgokra csodálkoztam rá, amiknek a létezéséről nem is tudtam. Például csak halvány elképzelésem volt róla, mi történik a színpadon, amíg én a színfalak mögött százezerrel gyorsöltözöm. Most megnézhettem. Egyetlen egyszer azt is láthattam, milyen szívszorítóan szép, és milyen végtelenül mulatságos pillanatai vannak az előadásnak; hogy milyen szép dolgokat csinál benne Harkányi Bandi, akit - elfogultságot jelentek - imádok; hogy milyen fontos az egymással, illetve a történettel szembeni alázat; hogy villanásnyi jelenetekben, egy hang nélkül is lehet olyat mutatni, amitől a néző szeme elkerekedik, harsány kacagásban tör ki, vagy a könnyeivel küszködik. Ha valahol, ebben az előadásban igazán érvényes, hogy soha, egyetlen pillanatra sem lazíthat senki, egy másodpercre sem eshet ki a folyamatból.


Tizenöt éven át, minden este, amikor az Össztáncot adjuk elő, hét órakor belebújok abba a bizonyos ronda kék kosztümbe, és néhány perc múlva belépek a színpadra, mintha először tenném. Pedig annyi minden történt ez alatt az idő alatt. Például jó pár szereplő kicserélődött az előadásban. Volt aki elszerződött, volt aki beteg lett, vagy nem bírta a terhelést, és olyan is akadt, aki babát várt.


Összeszámoltam, hogy az előadásban játszóknak összesen hány gyereke és unokája született tizenöt év alatt.


Mit gondolnak?