Dicsérj!

A gyerek mindig és mindenáron meg akar felelni szülei kimondott, vagy sugallt elvárásainak. Ez tény. 

Balerinának készültem. Bár a magasságom tizenhat éves koromra elérte a 168 centit, nem voltam több negyvennyolc kilónál. Ennek ellenőrzésénél nagyon szigorúak voltak a fiúk az osztályban, ugyanis kerek-perec kijelentették, hogy ötven kiló fölött senkit nem emelnek. A napi több órányi tánc mellett egyébként nem volt nehéz ezt a súlyt tartani. Mégis, amikor otthon leültem és a bőr összegyűrődött a hasamon, apukámtól megkaptam, hogy pocakom van. Vajon miért? Miért mondta az imádott apám a gyönyörű, igen gyönyörű feleségének, hogy lefogyhatna egy kicsit és miért hitette el a gyönyörű, igen gyönyörű lányával, hogy lehetne vékonyabb, de legalábbis lehetne laposabb a hasa. 

Nem tudom láttak-e már közelebbről balett táncost? Anatómiai tanulmány lehetne mindegyikük. Izmosak, szálkásak, elképesztően formásak. Nem mázsás súlyzókat emelgetve lesznek olyanok, amilyenek, hanem a minden nap ismételt mozdulatok millióitól, a balettórák gyakorlataitól. Manapság divatossá vált a saját súllyal történő edzés. Lássuk be joggal, ugyanis a legszebb izmokat ezzel a módszerrel lehet növeszteni. De negyven évvel ezelőtt a balettiskolában nekem nem az izomnövesztés volt a célom, hanem hogy megfelelő magasságba tudjam emelni a lábam, szépen tartsam a karomat, nagyot tudjak ugrani, stabilan forogni és még sorolhatnám. A szép alakot, a szálkás izmokat, a formás testet járulékos elemként kapta mindenki. 

Nemrég nézegettem az akkori fotóimat és elképedtem, hogy néztem ki. Mégis, apukám soha nem mondata nekem, hogy szép vagyok. Lehet, hogy másoknak büszkélkedett velem, de velem folyton azt éreztette, nincs megelégedve azzal, amit lát.  Csak olyan mondatokra emlékszem, hogy; de pocakos vagy; húzd be a hasad; kitérdesedett a pulóverod itt elől?; úgy nézel ki, mint aki gyereket vár. 

Én jó kislány akartam lenni és szép lassan elkezdtem megfelelni annak az elvárásnak, amit apukám támasztott felém, ezért elkezdtem pocakot növeszteni, hogy igaza legyen. Hogy neki legyen igaza.

Soha nem láttam magam szépnek. A fotókon is csak azt vettem magamon észre, amit kritizálni lehetett. Ahogy múltak az évek, egyre több kép gyűlt össze a múltból, egyre nagyobb távolságokra lehetett visszanézni. Néha megtettem és rendre-sorra megdöbbentem, milyen jól néztem ki harminc, húsz, vagy akárcsak tíz évvel azelőtt. De ezt mindig csak utólag láttam. A húszéves koromban készült fotóimon az első lányom születésére várva ámultam el, akkor éppen harminc voltam. Negyven körül azon álmélkodtam, hogy milyen jól néztem ki egy gyerek megszülése után, az ötvenedik születésnapom környékén pedig azon, hogy két gyerek mamájaként, negyven évesen bátran viseltem azokat a sortokat, amiket manapság a lányaim hordanak.  

Elgondolkoztam: valami nincs jól beállítva a belső órámban. Ugyanis késik. Nagyjából tíz évet. Nem létezik, hogy mindig utólag kell rájönnöm, mennyire büszke lehettem volna magamra, arra, ahogy kinéztem tíz évvel azelőtt!

Mi lehet a baj? Ennyi idősen a gyerekkori élményekre hivatkozni nem ildomos, mégis ezt teszem. Azt hiszem nagyon mélyen belém kódolódott az elégedetlenség, ami apukám szavaiból áradt felém, és amit egy idő után magam is elhittem. Tökéletlenségemnek tudatában nem mertem, nem akartam meglátni a tükörben a szépet. 

Most már akarom! Még dolgoznom kell rajta, hogy mondani tudjam; csinos vagyok, szép vagyok, és ha mástól hallom, valóban el tudjam hinni. Nem akarok hatvanévesen rácsodálkozni arra, milyen klassz ötvenes voltam. Most akarok klassz ötvenes lenni!

Pontosan tudom,  hogy nem emelnének fel a fiúk a balett órán, a kilóim száma ugyanis rég nem négyessel kezdődik, és különben is hol van már az a balett óra. Azt is tudom, hogy soha többé nem fogok úgy kinézni, mint húszéves koromban, sőt olyan sem leszek már egyetlen pillanatra sem, mint a negyvenedik születésnapomon voltam. Nem is akarok.  

Ezért most, az ötvennegyedik születésnapomon kijelentem: szép vagyok. 

Mégpedig pontosan olyan szép, amilyen csak az ötvennégy éves Hullan Zsuzsa lehet. 

Nekem tetszik. 

Az ízlésről meg nem lehet vitatkozni.